Az ember…
30 éves vagyok. 190 centiméter magasság, 80 kilogramm súly, barna szem és barna haj birtokosa. Gazdag ember vagyok. Van diplomám, párom, gondolataim, barátaim, sebeim, bűneim, tartozásaim, ellenségeim, díjaim, verseim, álmaim és vannak céljaim is. Voltam vidám, szomorú, szerelmes, csalódott, dühös, semleges, flegma, bunkó, megalázkodott és megalázott, megvert, megbocsátó, megalkuvó, megcsalt, meghatott, megfélemlített. Voltam hazug, csaló, tolvaj, hacker, lázadó, potyautas, BKV ellenőr áldozata, öngyilkossággal kísérletező hülye gyerek, dalszövegíró, költő, írnok.
Jelenleg pedig szomorú vagyok, szerelmes, magányos és hajléktalan.
Sokáig gondolkoztam mielőtt megnyitottam ezt a blogot, hogy vajon van-e értelme?! Aztán arra a döntésre jutottam, hogy ezt a blogot magamnak fogom írni és nem esek abba az igen népszerű és divatos hibába, hogy olvasottsági indexeket böngészve igyekszek az olvasottsági toplista dobogójának közelébe vonszolni magam. Nem érdekel ki olvas, ha olvas. Egyetlen dolog érdekel: Ki tudjam magamból írni a gondolataimat, mert amilyen közeg most körbevesz, az nem teszi lehetővé, hogy a szintemnek megfelelő minőségben beszélhessem ki magamból. S, hogy mi ez a közeg: Hajléktalanszállónak hívják…
A hajléktalan…
Elég ijesztő és bizarr a helyzet amibe most belekerültem. Leírhatnám most az ide kerülésem útját pontról – pontra, de unalmas lenne. Legyen hát, annyi elég, hogy a saját hibás döntéseimnek köszönhetően sodródtam ki a perfiféria szélére. Annyira oda, hogy már csak a látótávolságon belül sem vagyok. 30 éves vagyok és amióta az eszemet tudom, soha nem ittam egyetlen korty alkoholt sem. Betegesen félek a szenvedélybetegségektől. (Ez elég hülye mondat lett…) A szüleim súlyos rabjai voltak a káros szenvedélyek szinte mindegyikének és a hatásuk alatt a módosult tudatállapotukban pokollá tetté az életemet. És ez a mai napig így lenne, ha 16 éves koromban el nem szöktem volna. Szóval, mielőtt bárkiben elindulna a jól megszokott előítélet kampány, gyorsan leszögezem, hogy nem vagyok alkoholista, nem ittam el a házamat, nem vagyok drogos és még csak nem is dohányzom. Soha, nem is próbáltam egyiket sem. Még csak nem is kávézom. Sőt, még csokit sem eszek! Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy abba fogok belehalni, hogy semmi bajom nincs…
Február óta élek ezen a hajléktalanszállón. Pont a leghidegebbek voltak, amikor összeomlott felettem minden. Sok választásom nem volt, félretéve a hiúságomat igénybe kellett vennem ezt a szolgáltatást. Amikor ide bekerültem már nem volt állásom és még csak esélyt sem láttam rá, hogy lehessen akkoriban annyira magam alatt voltam. Szóval, bejöttem erre a szállóra, ahol egyszer (13 éve) már eltöltöttem 3 hónapot. Akkor ennyi időmbe került vissza illeszkedni a társadalom úgymond hasznos rétegébe a lábam alól kirántott szőnyeg után. Azért épp ezt a szállót választottam mert már volt némi „tapasztalatom” az itteni létről viszont 13 év sok idő még a hajléktalanellátásban is. Komoly változások léptek életbe. Azok az emberek akik 13 éve érdemben segítettek már nem dolgoznak itt. Vannak viszont helyettük újak akik hol jobbak, mint Ők voltak, hol pedig sokkal rosszabbak. A hajléktalanszállón történő elhelyezésnek szigorú szabályai vannak. Nem mehetsz be bármelyik utadba eső szállóra csak mert Téged kidobtak az utcára. Hihetetlen, de a hivatali bürokrácia itt is rendesen otthonra lelt. Szóval, itt az első és legfontosabb, hogy regisztráltatnod kell magad. Senki nem áll Veled szóba, míg létre nem hozattál magadról egy profilt, míg ki nem töltöttél egy adatlapot amiben az összes létező adatodról nem nyilatkozol. Ha ezen túl vagy, még el kell menned valamelyik SZTK-ba, hogy igazolást adjanak arról: Nem vagy fertőzőbeteg. Mert például aktív TBC-sek nem kerülhetnek ilyen hajléktalanszállóra Az Ő sorsuk kb., hog szépen halálra fagynak valamelyik buszmegálló padján. Szóval, alig 2 napnyi lótás-futás után elhelyezést kaptam erre a szállóra. Rögtön az első nap elém tették a szálló házirendjét, hogy olvassam el majd írjam alá, hogy megértettem és betartom. Sokan nem is sejtik, hogy egyáltalán házirend van egy ilyen intézményben. Pedig van. Itt, ahol én lakom például egy 5 oldalas. Olyanok vannak benne például, hogy részegen nem mehetsz be, hogy tisztán kell tartanod az ágyadat, rendszeresen tisztálkodnod kell, meg ilyesmi. (Elnézve az itt lakókat én még bevennék 1-2 pontot ezekhez. Például, hogy kizárólag csukott szájjal lehet enni és, hogy ne az ebédlőbe kezdjünk fingás versenybe!) Minden olyan tehát, amit kifejezetten azokra az emberekre kondícionáltak akik már annyira elitták az eszüket, hogy az ilyen alapvető emberi dolgokra sem képesek maguktól csak úgy, ha a véghez nem vitele különböző szankciókat helyez kilátásba. Mert bizony azok vannak dögivel. Meg merem kockáztattni a kijelentését annak, hogy több fajta szankció létezik, mint amennyi szabály van az 5 oldalas házirendbe! A legkedveltebb ezek közül a kitiltás. Kitilthatnak 2 hétre, 1 hónapra, 2 hónapra, fél évre, 1 évre, vagy akár örökre is. (A többi félét most nincs kedvem felsorolni.) Lassan fél éve élek itt és azt kell mondjam tapasztalatból tudom, hogy ezekre szükség van. Még nem voltam itt 1 hete amikor magam is bekaptam egy alig 1 hónapos kitiltást. Pont a legnagyobb hidegben. Az egyik általam azóta is – finoman fogalmazva – nem kedvelt László hívójelre hallgató „(állat)gondozó” kitiltott 1 hónapra. Az okát azóta sem tudom. Ültem a konyhába, bámultam fásultan a bömbölő TV-t ami kb. 2 méterre volt előttem miközben két oldalról karattyolt a fülembe két fél részeg alkoholista. És akkor meghallottam a László hangját. Azt nem hallottam a zaj miatt, hogy mit mond csak, hogy valakihez beszél. Megfordultam. Pont rám nézett. –Hozzám beszél? kérdeztem –Hát, mégis ki a faszomnak pofázok szerinted?! üvöltötte torkaszakadtából. Síri csend lett. Egyedül a TV mert tovább hangoskodni. Elképesztő! – hagyta el a számat halkan a ledöbbenés. Erre még hangosabban rám üvöltött, hogy azonnal kövessem az irodájába. Engedelmeskedtem. Ott közölte, hogy ki vagyok tiltva 2 hétre. Miért? kérdeztem. „Mert csak bazd meg azér! Istenfaszáér! Szedjed össze a cuccaidat és takarodjál kifelé!” Tettem amire kért. Már a kapuban várt. Még négyszer (!!!) megkérdeztem, hogy mi miatt kapom most-e szankciót. Nem válaszolt. Majd megkérdeztem, hogy nincs jogom tudni? Erre azt válaszolta, hogy kérdezzem meg Hétfőn a segítőmet. Aznap épp Péntek volt. Péntek este 9 körül. Majd kinyitotta a vaskaput és a vállamnál megmarkolva egyszerűen kilökött rajta. Vacak érzés volt. Sosem dobtak még ki sehonnan ilyen módon. Két napig az utcán próbáltam életben maradni több-kevesebb sikerrel. Majd hétfőn az első dolgom az volt, hogy úgynevezett „fellebbezést” írjak a rám kirótt szankció kapcsán. Gyakorlatilag tényleg csupán annyi történt amit leírtam és még mindig nem tudtam meg mi miatt is tiltott ki mint kiderült nem is 2 hétre: 1 hónapra. A három oldalasra sikerült fellebbezésem egy csapásra híressé vagy inkább hírhedtté tett a szálló dolgozói körében. (Nem nagyon számít hétköznapi jelenségnek, hogy egy hajléktalan szembe mer szegülni az Őt „segítő” rendszerrel. Én megtettem ezt.) Olyan 2 – 3 hét telhetett el – mert épp lejárt a kitiltásom – amikor is megérkezett a szállóvezető hivatalos válaszlevele. Nagyjából lefordítva a „fogd be és örüljél, hogy ennyivel megúsztad” tartalmú volt. Persze, tételesen felsoroltak nekem a híres házirendből kiemelt szabályokat amiket én állítólag megszegtem. Nevetséges volt az egész mert amiket felhoztak az nem csak az üggyel nem volt köszönővszonyban, de a személyemmel is összeegyeztethetetlen volt.
Érdekes hely ez. Az itt lakó emberek 98%-a alkoholista. És ahhoz képest, hogy a házirend 4. bekezdése egyértelműen kimondja, hogy ittasan nem lehet bejönni, én amióta itt vagyok (Február óta) legalább olyan emberről tudok, akit még sosem láttam józanul idebent! Erre azt reagálná a másik oldal, hogy igen, de házirend 5. pontja meg kimondja, hogy az ittasságmértéket a gondozók határozzák meg! Hát, ilyen a mi házirendünk: Röhejes! És az ilyen ellentmondások váltakozva követik egymást 5 teljes oldalon keresztül.
Írok pár sort az itteni legnagyobb karakterekről is, mert megéri, hogy egy kis rivaldafény rájuk is vetüljön!
Kezdem egyből a László hívójelű gondozóféleséggel. Egy igen termetes példánya az antiszociális barmok fajának. Könnyű dolgom lenne, ha simán csak le akarnám húzni, mert tett már annyit ellenem, hogy ez igazán nem lenne megerőltető munka. Amikor ránézek akkor egy ijedt parasztgyerek jut eszembe róla. A viselkedése alapján arra tudok következtettni, hogy 8 általánossal látja el a rábízott feladatokat. Kifejezetten a fél életüket a sitten leélő agresszív cigány kölykök kedvelik őt és viszont Ő is kedveli őket. A szálló lakók nagyobb százaléka retteg Tőle mert úgy osztogatja a kitiltásokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az én ügyem kirobbanása óta pedig a félelem szinte tapintható köztük. Nem vagyok haragtartó tipus ezért annó én bementem hozzá a híres irodájába – ami szerinte az Övé – és elnézést kértem az okozott kellemetlenségekért – meg, hogy kitiltott. Ezzel kvázi magamra vállaltam amit el sem követtem pusztán csak azért, hogy hátha a kapcsolatunk ettől a gesztustól normalizálódik. S mi volt a válasza: „Na jóvan, most mennyé ki, mer eszek!” Gratulálok!
A következő a sorban: Zita.
Zitáról azt kell tudni, hogy Ő a segítőm. Ez egyfajta személyes mentori poszt. Minden itteni hajléktalannak van egy segítője, aki figyelemmel kíséri az adott ügyfél életének menetét. Ki dolgozik épp, mit, hol, mennyiért, milyen rendszerességgel issza el a fizetését. Zitát szeretem mert okos nő és még jó csaj is. Simán ráhajtanék, ha nem lennék fülig szerelmes a barátnőmbe és nem az Ő férje lenne a legjobb barátom. A kapcsolatunk elég változékony. Néha azt érzem, hogy totál akaratgyenge máskor meg képes annyira meghatni, hogy a sírás kerülget. Sokan szeretik mert empatikus és éleslátású. Szakmailag talán Ő az egyik legmagasabban kvalifikált szakember.
A már említett férj: Péter.
Péter és Zita egy házaspár. Mindketten ugyanott dolgoznak és mindkettejük munkáját magas minőség jellemzi. Péterrel elég lassan indult a kapcsolatunk. Heteken keresztül éltünk „egymás mellett” úgy, hogy engem nem érdekelt, hogy Ő milyen jó ember is valójában, Őt pedig nem érdekelte, hogy mennyire nem is vagyok rossz ember tulajdonképpen. Majd megtört a jég. Ésszerű gondolkozású, a szakmát nagyon komolyan vevő a munkájára borzasztóan igényes ember. Nála figyeltem meg elsőnek azt a jelenséget, hogy már pusztán a jelenlétével megnyugtat. Éjszakákba nyúló beszélgetéseink vannak. Néha komolyan csak Neki köszönhetem, hogy nem fordultam magam ellen egy-egy sikertelenebb periódusom után.
Az ifjú titán: Norbert.
Norbert a legfiatalabb a csapatban mégis meglepő magabiztonsággal kezeli a legelképesztőbb helyzeteket is a szállón. Temperamentumos, jó humorú személyiség. Emellett persze ambíciózus és éhezi a sikert. Fura ilyet mondani, de a fiatalkori önmagamra hasonlít. Őt még csak most sikerült kinyítnom, ezért nagyon izgalmas a kapcsolatunk. Azt érzem, hogy örök álmodozó és talán még egy picit hisz a csodában. Abban, hogy az ember alapvetően nem születik rossznak. A kapcsolatunk kezdetben igen borongós volt és gyakoriak voltak a nézeteltérések, de ezek mostanában egyre ritkábbak.
A díva: Rózsa.
Rózsa egy fiatal hölgyemény. Kicsit zavarban voltam, mert azt nm akartam írni, hogy Nő, fiatal Nő, mert az nekem túl rideg és azt se akartam írni, hogy fiatal csaj mert az meg nem lenne igaz. Róla szakmailag nem nagyon tudok mi írni mert annyira még nem ismerjük egymást. De az viszont biztos, hogy a szálló férfi lakóinak a többségében Ő amolyan szexszimbólumként tündököl. Szegény nem tehet róla de árad belőle a szexualitás amire a kiéhezett primitív alkoholisták azonnal felfigyelnek. Egyébként valóban egy igen dekoratív megjelenést tudhat a magáénak. Ennek viszont meg van a hátránya, hogy a kutya sm veszi komolyan az utasításait. Így mindig amikor valamit el akar érni akkor hoz magával egy férfi kollégát aki, erélyesebben rászól a célszemélyekre. Van egy tündéri kisfia, aki valami álomszép…
Brigitta és Melinda.
Két olyan „gondozóról” van szó, akiket igazából nem is ismerek. Melinda olyan, mint egy arisztokrata feleség a XVIII. századi Angliából. Mindig borzasztó nőies, kecsesen jár, kimérten beszél. Brigitta viszont inkább Alice a csodaországból, mert egy kis törékeny lány, akit el nem tudnék képzelni szét tettovált sittesek között szlalomozni. Pedig simán megteszi! Talpraesett, nőies, iszonyatosan jó humora van, és rendszeresen lenyúlja a verseimet.
A hírhedt: Marika néni.
Ő nálunk a úgynevezett konyhásnéni. Nos, ennek a kifejezésnek semmilyen ponton nem felel meg. Ha csak abban nem, hogy konyha: Ott van ugyanis a legtöbbet. Onnan szólogat be mindenkinek, onnan lopja el a maradék kaját előlünk stb-stb. Amolyan kiskirály a szemétdombon. Legalábbis mindenki így kezeli. Valamiért úgy érzem, hogy minden gondozó fél Tőle. Akárkit kérdeztem eddig arról, hogy miért bánik így az emberekkel ez a banya mindenki tiszteletre intett mondván: Ő adja a kaját. Oké, de nem a sajátját! Az Ő dolga csupán annyi, hogy a pénzért megvett kaját kiadja, amiért megkapja a fizetését. Nem azért tehát, hogy mindenkinek beszólogasson. Senki nem mert visszaszólni neki. Aztán én megszakítottam ezt a láncot és közöltem vele: sak hajléktalan vagyok: Nem hülye! És én nem leszek örökké az, de Ő az élete végéig egy megkeseredett rosszindulatú vén nyanya lesz! Azóta nem annyira szeret…
- ENNYIT MÁRA –
Holnap a szállón lakó legnagyobb karakterekből fogok mazsolázni!
2010.Július 02. 15:44
