Az ember / 3.

Minek ide szó, mikor látom: NEM ELÉG

Minek ide dal, csak egy OLCSÓ MENEDÉK

Minek ide szív, viszont FÁJ A VERESÉG

Minek ide kard hol ELÉG A FEDEZÉK

Két napja hatalmasat beszélgettem az ex-átmeneti szálló(m) üzemorvosával. Nagyon tanulságos volt és sok új gondolatot megnyitott bennem. Az első találkozásunk kapcsán azonnal észrevettem, hogy egy nagyon emberi ember lehet. Emberi ember, igen. Az a típus aki, hanyagul elhagy mindenféle konvencionális korlátot az általa betöltött státusza és a státuszának gyakorlásának helyének szellemisége között. Egy ember aki, hajléktalanokat gyógyít. Hiszem, hogy nem csupán fizikális értelemben ad esélyt a regenerálódásra az ilyen ember: A személye, mentalitása, higgadt habitusa mind – mind növeli a nyújtott segítség hatékonysági rátáját. Sokat beszélgettünk. Időben is, tartalomban is. Sok dologban egyetértettünk a hajléktalanság kapcsán és elenyésző számú dologban nem. Ami, a leginkább meglepett, hogy ugyanazon a véleményem voltunk a szálló működési elve és a működtető szakmaisága - vagy annak hiánya – kapcsán. Érdekes volt szembesülni egy orvos szemszögéből azzal, ahogy itt az emberek szisztematikusan piálják a halálba magukat. Péter barátom kezdett gyakran úgy mondatot, hogy: „ ...ha, azt tekintjük alapul, hogy az emberi élet egyfajta értéket képvisel akkor...”. Igen, akkor alapvetően mindenkiért úgymond kár. Még azokért is, akikről pontosan tudjuk, hogy az életbe nincs esély arra, hogy valaha saját önálló élettel illeszkedhessen vissza a társadalom hasznos rétegébe. Gyakran eszembe jut Darwin természetes kiválasztódás elmélete, ahogy a természet „igazságosan” tartja magas minőségi szinten a fajok fennmaradását. Hát, a hajléktalanszállón ez nem érvényes: SAJNOS! Julis cézár mondta egyszer: „ A hadseregem 600 000 katonából áll. Bőven akadnak benne rátermett harcosok. Van, aki győzni jó, van aki meghalni.„ Szerintem ebben benne van minden amit el lehet mondani a túlélésről. A hajléktalanszállók tulajdonképpen csataterek. A túlélés és a vegetáció összecsapásának vérmezeje. Vannak a hajléktalanok, akik küzdenek a hontalansági státuszuk megszabadulásáért és vannak, akik nem küzdenek: Pusztán csak hagyják, hogy őket eltartsa az állam az életük hátralévő életükben. A porszem ott kerül a gépezetbe, ha pár magamfajta bekeveredik ebbe a „tökéletes” rendszerbe. Én ki akarok kerülni innen, de nem engedik azok, akik a hülye szabályokat rám is érvényesíteni próbálják. És ezt Ők észre sem veszik. Olyan szabályok közé akarnak kényszeríteni, amiket alkoholistákra, nemi erőszaktevőkre, erőszakos bűnözőkre alkottak. Akim az életük egyik felét börtönben a másikat pedig hajléktalanszállón élik le. Szóval, jövök én, a béna kis diplomámmal és non-stop a fejemhez vágják, hogy különb vagyok, mint akikkel összezártak, hogy bennem esélyt látnak MÉGSEM képesek egy kis rugalmasságra sem, pedig Ők maguk mondják ki, hogy más vagyok, mint azok akikre a szabályokat kitalálták. De nem, nem kivételezünk, mert az csúnya és abszolút nem demokratikus dolog. Fel sem fogják, hogy egy szinte jelképes rugalmassággal nagyobb segítséget adnának, mint azzal a sok felesleges juttatással, mint a bérlet és az összes többi. Adott hát, egy rendszer, ami a már meglévő hajléktalanokat tartja életben s a véletlen a rendszerbe került „nem hajléktalan hajlamú” embereket igyekszik a lehető leginkább valós hajléktalanná torzítani. Mert, ha nem vagy hajléktalan, ha nem akarsz hajléktalanná válni, akkor egy olyan szabályrendszert súlyos hiba betartatni Veled, amit súlyos végső stádiumos alkoholistákra terveztek. A minta hajléktalan alkoholista, bagózik, mocskos, közönséges, értelmileg visszamaradott – ezért nem ragadtatja magát gondolkozásra hanem, elfogadja amit Neki kitaláltak – így nincs vele gond, nem vitázik, nincs véleménye s nem mer nem egyetérteni. A felsoroltak közül rám minden pontjában az ellenkezője igaz ezért velem folyamatosan „bajaik” vannak a hajléktalanellátásban dolgozóknak. És lesznek is, mert nem török meg! Ha beledöglök, sem döglök bele! Szóval, ezt a témát rendesen átbeszéltük az orvos barátommal és arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a hajléktalanellátó rendszerek – de legalábbis az ahonnan engem kigolyóztak – pusztán csak tüneti kezelést folytatnak. Nem diagnosztizálnak, nem gyógyítanak, de adnak jeget az épp beütött bokára. Az viszont a kutyát nem érdekli, ha másnap levágják a lábat. Funkció orientált gondolkozás: Legalább csak egy papucsot kell utána pakolgatni, ha széthagyja...

Írtam egy verset néhány napja. Kiírtam magamból a megélt sérelmeimet. Utólag végigolvasva eléggé megborzongtam. Jel ez arra, hogy sikerült kiírnom magamból amit szerettem volna. A versben szereplők nyilván kellemesen megsértődnének, ha elolvasnák amiket róluk íratott velem a dühöm, de csak az igazat írtam. Az igazság pedig köztudottan fáj – azoknak, akiknek nincs igazuk. Még nem érzem teljesnek, szóval lehet, hogy még írok 1 – 2 versszakot hozzá vagy épp elveszek belőle. Szóval, a publikálása még várat magára. „Jog az élethez...” címet adtam neki. Meglepő fordulat volt, hogy az első versem megjárta a szervezet orvosi szobáját is, ahogy hallom. A népszerűtlenségem sosem látott magasságokban szárnyal...

A hajléktalan / 4.

Ma becsekkoltam az „új” átmeneti szállóra. Mint, ahogyan ez szokás, ez is jól ki van téve a város legszélére a lehető leginkább elrejtve a civilizációtól. Mondjuk még így is egy elég frekventált helyen fekszik. Van igazi biztonsági őr is meg minden. A mindent tessék szó szerint érteni! Majd mindjárt mesélek, hogy ezt miért írom. Az első találkozásom a szociális munkásommal, elég érdekesre sikerült. Az adminisztrációs dolgokat egy tök kedves középkorú hölgy végezte. Aztán megkaptam az úgynevezett „segítőmet”. (Itt is van és már nagyon utálom ezt a szót!) Egy kb. 50 év körüli Nő. Alapvetően visszataszító az egész megjelenése. Nőies, igényes meg divatos meg minden csak, ha ránézek akkor az 5. osztályos Nagyné matektanárnőm jut eszembe, aki non-stop mindenkivel haragban volt. Beszélni nem tudott csak rikácsolni és alapból véste a karókat bárkinek, ha az óráján nem csak akkor szólalt meg amikor erre Ő külön engedélyt adott. Nos, ez a hölgy, kísértetiesen hasonlóságokat mutat a régi matektanárnőmmel. Az első találkozáskor épp egy idősebb kollégájával beszélgettem. Megérkezett – mit megérkezett: betipegett a már sok száz méterről halható hangú kis topánkájával – rá pillantott a kolléganőjére, majd flegmán rám. Gondoltam bemutatkozom: Felálltam, üdvözlés következett volna, de a következő pillanatban flegmán végig mért, hátat fordított majd kiment. Meglepődtem. Kb. fél órán át ültem a folyosón, mire lepakolt, átvette a hely atmoszféráját és időt szánt rám. Közben legalább volt szerencsém átolvasni a házirendjüket. Tanulságos kis olvasmány. Arról nem beszélve, hogy míg az előző szállón mindössze egy 3 jó hézagosra gépelt oldalas a házirend ( telis-tele egymásnak ellentmondó pontokkal ) addig ez itt 15 oldalas és halálpontosan meg van benne fogalmazva gyakorlatilag minden bekövetkezhető eshetőség. Rendesen végig olvastam hát, amire behívott magához. A nevét még mindig nem tudtam, ő viszont néha belepillantva az adatlapomra gépelt nagyon erősen. Nem nézett a szemembe és ez borzasztóan zavart. Olyan 10 percig tartott ez, majd kérte az irataimat. Oda adtam. S adtam volna a lakcímkártyámat is, de végig olyan flegma volt és rideg, hogy úgy döntöttem: Kapja be! Nincs lakcímkártya basszus! Nincs, nem tudom hova lett. Na, már csak ez hiányzott, láttam, hogy rendesen felháborodik. Tüdőszűrőpapír? Az sincs. Írtam az előző szállón dolgozó egyik gondozónak annak kapcsán, hogy lehetőség van-e arra, hogy az ottani tüdőszűrőpapíromat lefénymásolják és a másolatért érte megyek, de még nem válaszolt. „Nem tartom ezt igaznak” jött rá a válasz. Hmm...kezdtem dühös lenni. Akkor mik a lehetőségeim? Nem tudja. Most neki menni kell értekezletre, de adok lakatot, mert az fontos, megmutatja a szobámat és majd hétfőn visszatérünk a témára. Ez is történt: 2 perc múlva ágyneművel, lakattal, túlélőcsomaggal a kezemmel mentünk az emeletre ahol a szobák vannak. A lépcsőfordulóban megállította az intézményvezető, hogy van-e nála fényképezőgép, mert az egyik szobában olyat találtak amit dokumentálni kell, mert Ő ilyet még 15 év alatt nem látott. Na, ez szép. Nem, fényképezőgép épp nem volt a retiküljében. Mentünk hát, tovább. Megérkeztünk a szoba ajtaja elé. Az ajtón a szociális munkásom neve és a lakók névsorának üres helye. Benyitunk. Bent 2 középkorú férfi és hatalmas tömény bűz. Az egyik férfin élénk sárga színű mellény rovarirtás felirattal. Kiderült: Épp csótányirtás történik. A szoba közepén hatalmas kupac döglött rovar felhalmozva. Elképesztő látvány. Tényleg, több vödörnyi mennyiség. A hölgyemény, megmutatja a szekrényem, a leendő ágyam majd kámforrá válik. Én maradok a 2 férfivel. Kiderül: Csak az egyik lakik ott. Beszélgetnek közben, hogy ez a szoba volt eddig a legtisztább ( ! ! ! ) a közül a 11 közül ami, az emeleten van! Elborzadok. És itt jön a képbe a már említett „itt van minden” rész. A falak bár fehérek, de gyakorlatilag 2 centiméterenként hatalmas ismeretlen eredetű és különböző színű foltok díszelegnek. Falon agyoncsapott csótányok, elnyomott cigarettacsikkek és hasonló nagyon művészi eljárással létrehozott impozáns pacnik láthatóak. Az asztal rogyásig halmozva különböző ételmaradékokkal, mosatlanokkal. Az ágyam is hasonló kvalitású a kinézetét tekintve ( s még borzasztó kényelmetlen is ) Szóval, sosem hittem volna, hogy még vissza fogom sírni a bolond konyhás öregasszony takarítását, de azt hiszem most ez történik. A régi helyünk steril kutatólabornak számít, ehhez a szemétdombhoz. Borzasztó komolyan! A rovarirtó kicsivel később lelépett és szerencsére magával vitte a csótány tömegsírt is. Az ott lakó oda jött, bemutatkozott. Meglepő mód: Ragyogó Istvánnak hívják. Pont illik a hely szellemiségéhez. Beszélgetni kezdtünk. Mesélte, hogy eddig 13 000-et költött a szobára, mert a csótányok elviselhetetlen mértékben és mennyiségben voltak jelen éjjelente. Egyszerűen nem lehetett aludni tőlük. Most már állítólag olyan éjfélig lehet. Aztán felhívta a figyelmem a másik most nem jelen lévő szobatársra is, aki kíméletlenül lelejmol bárkit, aki 2 méternél jobban megközelíti. Ilyen a régi helyemen is volt a fura rekedtes hangon kommunikáló és érdekes dallamszerűen köhögő emberke személyében aki az első 2 alkalommal még kért a kajámból, attól fogva viszont már nem alacsonyodott erre a szánalmas szintre és kérés és kérdezés nélkül szolgálta ki magát az épp aktuális vacsorámból. Szóval, a jelenséggel már találkoztam. Az új helyen van saját belépőkártyám, van TV-s szoba, annyi műholdas TV csatornával, mint amennyi egy átlagos japán tininek van, lehet használni Internetet (vicces, hogy előtte megkérdezték, hogy akarom-e, hogy tartsanak egy oktatást erről) és ki-be lehet járkálni a nap 24 órájában. Szóval, azért vannak úgynevezett „jó dolgok” is itt, de az biztos, hogy ezek nem fognak itt tartani. Sőt, ha esélyem lesz rá, akkor inkább vissza orientálódom a régi helyre, mert ott legalább ki tudtam pihenni magam, ha nem a Laci nevű állatgondozó volt szolgálatban...