Minden rendbe van,
Eltűnik minden nyomtalan.
Mindenből, amennyi jó,
Mindig megmarad.
Nem lesz semmi gond,
Eljön a vége és egy pont.
Mindenből amennyi szép,
Majd újra szirmot bont.
A hajléktalan / 5.
Jó ideje nem írtam már ide ismét. Az életem alakulgat, de sajnos nem abban a sebességben, mint ahogy elvárom. Az utóbbi időben eléggé összecsaptak felettem a hullámok. Szakítottam a párommal 3 év után, mert már inkább idegesített, mint szeretett. Volt közben egy másodállásom is, de annak gyorsan véget vetettem, mert a hülye titkárnő non-stop beszólogatott, ha épp nem volt bent a főnök. Érdekes, hogy mindössze egyszer küldtem szét vagy 5 – 6 önéletrajzot az Interneten kb. 5 hónapja, de az óta folyamatosan, hetente érkeznek telefonhívások, hogy menjek állásinterjúkra. Valahol ez jó érzés, hogy sokan látnak fantáziát bennem. Sajnos, így sem tudok minden meghívásnak eleget tenni, mert a munkarendem nem annyira rugalmas, mint kéne. Még mindig abban a fiúotthonban lakom. Már lassan 2 hete. Érdekes hely, nagyon érdekes. Megkockáztatom, hogy gyakorlatilag luxus körülmények között élek épp. Van kábel TV, adnak élelmet, mosószert, akár sampont is. Sőt, most nyitottak egy számítógépes szobát, ahol van 6 gép és lehet rajta Internetezni. Azok, akik ott laknak – mint én – általában csak este 8 körül jutnak oda, mert addig non-stop foglalt minden gép. A sok hajléktalannal halaszthatatlan pornó nézegethetnékben szenved. Pedig természetesen ki van tapétázva minden a felhívással, hogy a gépek munka és szálláskeresésre vannak. Eleinte próbáltak biztosra menni és úgy állították be a tűzfalat, hogy gyakorlatilag csak a google-t nyissa meg. Bejött az oldal, beírtad a keresőn sávba, amit kerestél, kiadta a találatokat, de viszont már egyetlen találatot sem engedett megnyitni. Ez eléggé felháborított, úgyhogy mentem is az épp szolgálatban lévő szociális munkáshoz, hogy ennek így semmi értelme. Őt nem érdekli. Hmm…ha nem, hát nem. Ezzel gyakorlatilag rákényszerítettek, hogy feltörjem a rendszert. Alig 37 másodpercnyi kínlódás után sikerült is. Borzasztó kemény jelszót választottak: dolgozo1. Nyilván feltörhetetlennek képzelték. A gépbe belépve, bizonyos partíciókat engedélyeztem, hogy legalább a minimális funkcióit használni lehessen. A mellettem ülők látva, hogy az én képernyőmön más is megjelenik a már unásig ismételt „Az oldal nem jeleníthető meg!”szövegen kívül is, egyből körém gyülekeztek. Kérdezték, hogy csinálom. Mondtam: varázslat! Hangvezérlésű net! Csak oda kell, hajolj a képernyőhöz és jó erélyesen a képernyő bal alsó sarkába kell mondani annak az oldalnak a nevét, amit szeretnéd, hogy bejöjjön. /-Ne, ez komoly? /-Persze, hogy az! Szerinted nekem, hogy sikerült? /-Tényleg! (Na, attól fogva bárki, aki belépett azt látta, hogy a számítógépek előtt ücsörgő hajléktalanok a monitor alsó sarkába kiabálgatják, hogy „pina.hu” vagy épp, hogy „fullosgádzsik csetoldala.hu”. Nagyon jól szórakoztam! Volt köztük pár aki, azt sem tudtam melyik a képernyő bal alsó sarka. Kis idő múlva megérkezett az intézményvezető és mosolyogva nyugtázta, ahogy bohóckodom az információs világsztrádára perifériálódott hajléktalanokkal. Egy szintén ott lakó sráccal, aztán az összes gépet átkonfiguráltuk, úgyhogy most már működik rendesen mind. Persze, bizonyos funkciók le vannak tiltva, de természetesen saját jelszó van a birtokomban, amivel még akkor is simán beléphetek bárhonnan, ha esetleg a jelenlegit valami rosszindulatú szociálismunkás megváltoztatja. Van ilyen ugyanis. Kettő is. Az egyik – valami Sándor – csak hétvégenként van. Ő gyakorlatilag amolyan hétvégi kiruccanásként tekint erre a fiúotthonra. Péntek estétől, vasárnap reggelig van ott: Folyamatosan. Mikor én oda kerültem, már aznap behívott magához és végig meséltette velem a komplett életemet. Voltak durva keresztkérdései és éreztem rajta, hogy próbál ellentmondásokba keverni. Nem sikerült neki, de megjegyeztem magamnak. A másik egy tök semleges figura. Teljesen átlagos sorozatgyilkos külseje van. Vele igazából semmi bajom nincs, de egyszer épp verset írtam – az utóbbi időben jó sok ihletem van – és jött be, hogy 22h-kor ki kell kapcsolni a gépet – ez az Ő saját személyes szabálya – (épp 21:57 volt). Mondom, az király, mert épp verset írok s nekem még szükségem lenne kb. fél órára, mert még nincs kész teljesen. Mentem el. Ember, ez nem egy pornó oldal, az ihletet nem lehet félkészen elmenteni. Nem érdekli: Ha nem fejezem be 3 percen belül, soha többé nem enged be a terembe. ANYÁD! Hagytam a francba és kiléptem. A sors azonban revansot vett. Másnap este ülök a gép előtt és próbálom feltörni azt a jelszót, amit Ő előző este mikor engem kizavart minden gépen megváltoztatott és mit látok miután bejutottam: Hát, naná, hogy a művészúr egyik közösségi oldalát. Hát, nem bírtam ki, hogy pár dolgot meg ne változtassak rajta. Most már Ő nőtlen és épp fiúkkal ismerkedne flört témakörében. Őt ismerve, biztos eltelik, majd pár év mire észreveszi…
Az ember/ 6.
Négyen vagyunk egy szobában. Van köztünk román roma vendégmunkás, jóképű életművész, elkényeztetett homoszexuális és jómagam. A vendégmunkás srác egy egész jóképűnek mondott emberke. Súlyosan erotomán viszont. Az egész élete a csajokról és azok használatáról szól. Másról nem is igazán lehet Vele beszélni. Ha valami filmet nézzünk, az első női szereplőnél az Ő szájából menetrend szerint elhangzik a „húúú, de gerincre vágnám” szállóige bárhogy is néz ki a film szereplője és akárhány éves. Nagyon, nagyon fárasztó jelenség. A kis életművész figura a kedvencem. Az abszolút kedvencem. Egy borzasztóan intelligens és művelt emberke tiszta és józan életcélokkal. Rengeteget beszélgetünk és talán Ő az egyetlen az egész intézményben, akit méltó értelmi szinten érzek magamhoz. Aztán van még a nagyon elkényeztetett és nagyon meleg ismeretlen korú fickó, akit mindenki utál, mert mindenkit idegesít. Ő van a legrégebb óta a szobában és gyakorlatilag abba a hitbe ringatta magát, hogy ez az Ő szobája és mi ott csak vendégek vagyunk. Ahova nézek, csak az Ő cuccait látom, a radiátortól a szekrénytetején át egészen az asztalig mindenhol és mindig. Van egy béna TV-je amit gyakorlatilag valami szuperfegyvernek tekint ellenünk. Ha nem jól viselkedünk ki, vagy átkapcsolja. Röhejes. Már mindenki megmondta Neki, hogy vagy vigye el vagy kidobjuk az ablakon, mert borzasztó idegesítő, hogy belép a szobába és automatikusan átkapcsolja. Mindegy hova, csak ne ott maradjon, ahol épp nézi az, aki épp a szobában van. Általában a béna filmek mekkájába a Film+ -ra szokta. Ha a Film+ -on van is alapból, akkor is megpróbálja átkapcsolni rá. Komplett idióta a gyerek tényleg. Megérkezik, és ABC sorrendben összeveszik mindenkivel. Egyedül Neki nincs munkahelye mégis mindenről Ő tart nekünk kiselőadást. Rendszeresen felver bennünket hajnalban mondván „Egyszer úgyis fel kell ébrednetek!” viszont, ha mi sötétedés után merünk a szobába lépni, akkor elképesztő hosszúságú hisztibe kezd, aminek a vége mindig ugyanaz a végszó: „Akkor meg lemegyek a szociálismunkásnak és megmondalak!”. Borzasztó gyerekes. Ráadásul annyira hülye, hogy még megverni se akarja senki, mert hát, mit verjen egy ilyen hülyén. Van egyébként egy másik hasonló kaliberű fickó ott aki, amolyan kis főnöki státuszt ért el mindenki számára ismeretlen módon úgy, hogy Ő valójában ott lakik. Tehát, egy közülünk Ő is, mégis el tudta érni valahogy, hogy bizonyos kulcsokat rá bízzanak, hogy a véleménye számítson bizonyos ügyek elbírálásában. Szerencsére velem nem igazán foglalkozik, de abból ítélve, ahogy a többiekkel viselkedik, nem hiszem, hogy akarnám jobban megismerni. Sokan tartanak Tőle, engem viszont nagyon bölcsen láthatóan kerül. Szerintem jobb is ez mindkettőnknek így. Általában az „Ő gépén” szoktam netezni és néha beszól, hogy mikor végzek már. Próbálom kerülni a konfliktust.
Meséltem a régi helyemről az itteni kedvenc szociális munkásomnak. Elképedve hallgatta a konyhás nő magán hadjáratainak történeteit és, hogy milyen szabályok korlátozzák azokat az ott lakókat, akik valóban a visszailleszkedést tűzték ki céljuknak. Kérdeztem, hogy az, hogy lehet, hogy itt ez a rendszer működik még úgyis, hogy látszólag senki nem igazán felügyeli. Azt mondta, azért mert ez csak látszólag van így. Komoly gondot fordítanak az itt lakók személyre szabott regenerációjára. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ezen a hétvégén nagyon beteg voltam, magas lázam volt így nem tudtam dolgozni, menni. És egyáltalán se szoktam bent túl sok időt tölteni, így elég sok ember furán nézett. Szóval, látták, hogy nem vagyok jól, teát főztek és ágyba hozták az antibiotikumot. Ilyesmi a másik helyen elképzelhetetlen. Ott reggel 7-kor mindenkit kizavarnak, ha lázas, ha haldoklik, tök mindegy! A szabály az szabály! Aztán itt szoktak lenni szombatonként közös főzések. Ezt most tudtam meg annak kapcsán, hogy beteg lettem. Összedobják a pénzt és valami egyszerűbb, könnyedebb kaját elkészítenek közösen. Mindenki kap belőle bőségesen. Megható volt, ahogy együtt enni láttam a csapatot. Mint valami, nagy család. Az árvák családja. És ezt meg lehetne csinálni a másik helyen is. A hajléktalannak nem bérletet kéne venni, hanem az erre szánt pénzből lehetne ilyen közös programot kivitelezni. Terápiának is kitűnő. Szóval, ez az a hely, ahol tényleg minden van. Ezt nem is igazán értettem hát, erre is rákérdeztem a szociális munkásnál, hogy ez mégis, hogy lehetséges? Mire Ő szerényen csak annyit mondott: „Itt nincs ellopva a pénz! A hajléktalanoknak szánják, Ők is kapják az utolsó fillérig.”
