Menator

Minden rendbe van,

Eltűnik minden nyomtalan.

Mindenből, amennyi jó,

Mindig megmarad.

Nem lesz semmi gond,

Eljön a vége és egy pont.

Mindenből amennyi szép,

Majd újra szirmot bont.

A hajléktalan / 5.

Jó ideje nem írtam már ide ismét. Az életem alakulgat, de sajnos nem abban a sebességben, mint ahogy elvárom. Az utóbbi időben eléggé összecsaptak felettem a hullámok. Szakítottam a párommal 3 év után, mert már inkább idegesített, mint szeretett. Volt közben egy másodállásom is, de annak gyorsan véget vetettem, mert a hülye titkárnő non-stop beszólogatott, ha épp nem volt bent a főnök. Érdekes, hogy mindössze egyszer küldtem szét vagy 5 – 6 önéletrajzot az Interneten kb. 5 hónapja, de az óta folyamatosan, hetente érkeznek telefonhívások, hogy menjek állásinterjúkra. Valahol ez jó érzés, hogy sokan látnak fantáziát bennem. Sajnos, így sem tudok minden meghívásnak eleget tenni, mert a munkarendem nem annyira rugalmas, mint kéne. Még mindig abban a fiúotthonban lakom. Már lassan 2 hete. Érdekes hely, nagyon érdekes. Megkockáztatom, hogy gyakorlatilag luxus körülmények között élek épp. Van kábel TV, adnak élelmet, mosószert, akár sampont is. Sőt, most nyitottak egy számítógépes szobát, ahol van 6 gép és lehet rajta Internetezni. Azok, akik ott laknak – mint én – általában csak este 8 körül jutnak oda, mert addig non-stop foglalt minden gép. A sok hajléktalannal halaszthatatlan pornó nézegethetnékben szenved. Pedig természetesen ki van tapétázva minden a felhívással, hogy a gépek munka és szálláskeresésre vannak. Eleinte próbáltak biztosra menni és úgy állították be a tűzfalat, hogy gyakorlatilag csak a google-t nyissa meg. Bejött az oldal, beírtad a keresőn sávba, amit kerestél, kiadta a találatokat, de viszont már egyetlen találatot sem engedett megnyitni. Ez eléggé felháborított, úgyhogy mentem is az épp szolgálatban lévő szociális munkáshoz, hogy ennek így semmi értelme. Őt nem érdekli. Hmm…ha nem, hát nem. Ezzel gyakorlatilag rákényszerítettek, hogy feltörjem a rendszert. Alig 37 másodpercnyi kínlódás után sikerült is. Borzasztó kemény jelszót választottak: dolgozo1. Nyilván feltörhetetlennek képzelték. A gépbe belépve, bizonyos partíciókat engedélyeztem, hogy legalább a minimális funkcióit használni lehessen. A mellettem ülők látva, hogy az én képernyőmön más is megjelenik a már unásig ismételt „Az oldal nem jeleníthető meg!”szövegen kívül is, egyből körém gyülekeztek. Kérdezték, hogy csinálom. Mondtam: varázslat! Hangvezérlésű net! Csak oda kell, hajolj a képernyőhöz és jó erélyesen a képernyő bal alsó sarkába kell mondani annak az oldalnak a nevét, amit szeretnéd, hogy bejöjjön. /-Ne, ez komoly? /-Persze, hogy az! Szerinted nekem, hogy sikerült? /-Tényleg! (Na, attól fogva bárki, aki belépett azt látta, hogy a számítógépek előtt ücsörgő hajléktalanok a monitor alsó sarkába kiabálgatják, hogy „pina.hu” vagy épp, hogy „fullosgádzsik csetoldala.hu”. Nagyon jól szórakoztam! Volt köztük pár aki, azt sem tudtam melyik a képernyő bal alsó sarka. Kis idő múlva megérkezett az intézményvezető és mosolyogva nyugtázta, ahogy bohóckodom az információs világsztrádára perifériálódott hajléktalanokkal. Egy szintén ott lakó sráccal, aztán az összes gépet átkonfiguráltuk, úgyhogy most már működik rendesen mind. Persze, bizonyos funkciók le vannak tiltva, de természetesen saját jelszó van a birtokomban, amivel még akkor is simán beléphetek bárhonnan, ha esetleg a jelenlegit valami rosszindulatú szociálismunkás megváltoztatja. Van ilyen ugyanis. Kettő is. Az egyik – valami Sándor – csak hétvégenként van. Ő gyakorlatilag amolyan hétvégi kiruccanásként tekint erre a fiúotthonra. Péntek estétől, vasárnap reggelig van ott: Folyamatosan. Mikor én oda kerültem, már aznap behívott magához és végig meséltette velem a komplett életemet. Voltak durva keresztkérdései és éreztem rajta, hogy próbál ellentmondásokba keverni. Nem sikerült neki, de megjegyeztem magamnak. A másik egy tök semleges figura. Teljesen átlagos sorozatgyilkos külseje van. Vele igazából semmi bajom nincs, de egyszer épp verset írtam – az utóbbi időben jó sok ihletem van – és jött be, hogy 22h-kor ki kell kapcsolni a gépet – ez az Ő saját személyes szabálya – (épp 21:57 volt). Mondom, az király, mert épp verset írok s nekem még szükségem lenne kb. fél órára, mert még nincs kész teljesen. Mentem el. Ember, ez nem egy pornó oldal, az ihletet nem lehet félkészen elmenteni. Nem érdekli: Ha nem fejezem be 3 percen belül, soha többé nem enged be a terembe. ANYÁD! Hagytam a francba és kiléptem. A sors azonban revansot vett. Másnap este ülök a gép előtt és próbálom feltörni azt a jelszót, amit Ő előző este mikor engem kizavart minden gépen megváltoztatott és mit látok miután bejutottam: Hát, naná, hogy a művészúr egyik közösségi oldalát. Hát, nem bírtam ki, hogy pár dolgot meg ne változtassak rajta. Most már Ő nőtlen és épp fiúkkal ismerkedne flört témakörében. Őt ismerve, biztos eltelik, majd pár év mire észreveszi…

Az ember/ 6.

Négyen vagyunk egy szobában. Van köztünk román roma vendégmunkás, jóképű életművész, elkényeztetett homoszexuális és jómagam. A vendégmunkás srác egy egész jóképűnek mondott emberke. Súlyosan erotomán viszont. Az egész élete a csajokról és azok használatáról szól. Másról nem is igazán lehet Vele beszélni. Ha valami filmet nézzünk, az első női szereplőnél az Ő szájából menetrend szerint elhangzik a „húúú, de gerincre vágnám” szállóige bárhogy is néz ki a film szereplője és akárhány éves. Nagyon, nagyon fárasztó jelenség. A kis életművész figura a kedvencem. Az abszolút kedvencem. Egy borzasztóan intelligens és művelt emberke tiszta és józan életcélokkal. Rengeteget beszélgetünk és talán Ő az egyetlen az egész intézményben, akit méltó értelmi szinten érzek magamhoz. Aztán van még a nagyon elkényeztetett és nagyon meleg ismeretlen korú fickó, akit mindenki utál, mert mindenkit idegesít. Ő van a legrégebb óta a szobában és gyakorlatilag abba a hitbe ringatta magát, hogy ez az Ő szobája és mi ott csak vendégek vagyunk. Ahova nézek, csak az Ő cuccait látom, a radiátortól a szekrénytetején át egészen az asztalig mindenhol és mindig. Van egy béna TV-je amit gyakorlatilag valami szuperfegyvernek tekint ellenünk. Ha nem jól viselkedünk ki, vagy átkapcsolja. Röhejes. Már mindenki megmondta Neki, hogy vagy vigye el vagy kidobjuk az ablakon, mert borzasztó idegesítő, hogy belép a szobába és automatikusan átkapcsolja. Mindegy hova, csak ne ott maradjon, ahol épp nézi az, aki épp a szobában van. Általában a béna filmek mekkájába a Film+ -ra szokta. Ha a Film+ -on van is alapból, akkor is megpróbálja átkapcsolni rá. Komplett idióta a gyerek tényleg. Megérkezik, és ABC sorrendben összeveszik mindenkivel. Egyedül Neki nincs munkahelye mégis mindenről Ő tart nekünk kiselőadást. Rendszeresen felver bennünket hajnalban mondván „Egyszer úgyis fel kell ébrednetek!” viszont, ha mi sötétedés után merünk a szobába lépni, akkor elképesztő hosszúságú hisztibe kezd, aminek a vége mindig ugyanaz a végszó: „Akkor meg lemegyek a szociálismunkásnak és megmondalak!”. Borzasztó gyerekes. Ráadásul annyira hülye, hogy még megverni se akarja senki, mert hát, mit verjen egy ilyen hülyén. Van egyébként egy másik hasonló kaliberű fickó ott aki, amolyan kis főnöki státuszt ért el mindenki számára ismeretlen módon úgy, hogy Ő valójában ott lakik. Tehát, egy közülünk Ő is, mégis el tudta érni valahogy, hogy bizonyos kulcsokat rá bízzanak, hogy a véleménye számítson bizonyos ügyek elbírálásában. Szerencsére velem nem igazán foglalkozik, de abból ítélve, ahogy a többiekkel viselkedik, nem hiszem, hogy akarnám jobban megismerni. Sokan tartanak Tőle, engem viszont nagyon bölcsen láthatóan kerül. Szerintem jobb is ez mindkettőnknek így. Általában az „Ő gépén” szoktam netezni és néha beszól, hogy mikor végzek már. Próbálom kerülni a konfliktust.

Meséltem a régi helyemről az itteni kedvenc szociális munkásomnak. Elképedve hallgatta a konyhás nő magán hadjáratainak történeteit és, hogy milyen szabályok korlátozzák azokat az ott lakókat, akik valóban a visszailleszkedést tűzték ki céljuknak. Kérdeztem, hogy az, hogy lehet, hogy itt ez a rendszer működik még úgyis, hogy látszólag senki nem igazán felügyeli. Azt mondta, azért mert ez csak látszólag van így. Komoly gondot fordítanak az itt lakók személyre szabott regenerációjára. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ezen a hétvégén nagyon beteg voltam, magas lázam volt így nem tudtam dolgozni, menni. És egyáltalán se szoktam bent túl sok időt tölteni, így elég sok ember furán nézett. Szóval, látták, hogy nem vagyok jól, teát főztek és ágyba hozták az antibiotikumot. Ilyesmi a másik helyen elképzelhetetlen. Ott reggel 7-kor mindenkit kizavarnak, ha lázas, ha haldoklik, tök mindegy! A szabály az szabály! Aztán itt szoktak lenni szombatonként közös főzések. Ezt most tudtam meg annak kapcsán, hogy beteg lettem. Összedobják a pénzt és valami egyszerűbb, könnyedebb kaját elkészítenek közösen. Mindenki kap belőle bőségesen. Megható volt, ahogy együtt enni láttam a csapatot. Mint valami, nagy család. Az árvák családja. És ezt meg lehetne csinálni a másik helyen is. A hajléktalannak nem bérletet kéne venni, hanem az erre szánt pénzből lehetne ilyen közös programot kivitelezni. Terápiának is kitűnő. Szóval, ez az a hely, ahol tényleg minden van. Ezt nem is igazán értettem hát, erre is rákérdeztem a szociális munkásnál, hogy ez mégis, hogy lehetséges? Mire Ő szerényen csak annyit mondott: „Itt nincs ellopva a pénz! A hajléktalanoknak szánják, Ők is kapják az utolsó fillérig.”

Az ember / 5.

Ember: A világ a két kezedtől sír, 

Egyikkel a kertet ásod, másikkal a sírt.

A másik tudod, bőven várhat Rád,

Építsd a kerted hát tovább!

Ide s tova 2 hónapja nem írtam ide. Elég sok minden történt velem az óta. Gábor barátomat aki, goth és videó játékmániás, sikeresen felvették a Pécsi egyetem „anglisztika” szakára. Lassan 1 hete Ő át is költözött Pécsre. Egyik albérletből a másikba. Az itteni albérletét én örököltem. És laktam volna is tovább, ha a Gábor előtti bérlő nem jár annyit a nyakamra az előző havi albérleti összeg miatt. Azt ugyanis Gáborom előbb lakta le és csak jóval a lelakott hónap végén fizette ki. Már úgy bujkált előle, mint valami háborús bűnös a Wisenthal Alapítvány elől. A végén azt találtam ki, hogy Gáborunk kórházba került Sopronba, mert lezuhant egy lépcsőről. Ez a gyerek, képes lett volna akár a kórházba is bemenni a vacak 35 000 Ft-jáért, ha azt mondom, hogy itt van kórházba a Szent Istvánban. Ezt kivédve hazudtam, hogy Sopronba, hogy kis időt nyerhessen, míg összeszedi a pénzt. Kicsivel többet, mint 1 hónapot töltöttünk együtt – gyakorlatilag együtt laktunk – és nagyon megkedveltem. Sokat tanultam Tőle az általa képviselt kultúráról és rengeteg dologban ugyanaz a véleményünk a világról. Mondjuk a barátnője egy idióta, de nem is a szerelem tartja őket össze. Mikor elköltözött nagyon üres és fakó maradt az élet nélküle. Ott gubbasztottam a tök üres szobában, a kacatjaim között és teljesen értéktelennek éreztem magam nélküle. A párom jelenléte hol vígasztalt, hol idegesített. Az előző szállásra ahol megkaptam azt a kicsit sem kedves „segítőt” nem mentem vissza. Nyilván, nem is fogadtak volna szívesen. Egyetlen éjszaka sem aludtam ott és komolyan mondom, hogy csupán attól különbözik az utcától, hogy az eső közvetlenül nem esik az ott lakókra. De simán meg merem kockáztatni, hogy Buda bizonyos kerületeinek utcái tisztábbak, mint az a szoba, ahova én bekerültem. Hólapáttal hordták ki a szobából a döglött csótányokat az irtás után. El lehet képzelni, bizarr látvány. Gábor hátrahagyott albérletét még használtam 1 hétig, majd átköltöztem egy másik szállásra. Mindenki azt mondja: Ez a legjobb az egész megyében! Hajléktalan ellátás még gondolatban sem létezett ebben az országban, amikor 1988-ban ez az alapítvány létrejött. A kitalálója, vezetője egy törékeny idős hölgy ki, a szívén visel minden elkallódott fiatal sorsot. Sokat beszélgettem vele. Igazi bölcs nagymama típus sok – sok keserűséggel átitatva. Mikor elkezdtünk beszélgetni s kiderült az iskolai végzetségem szinte, automatikusan szegezte a mellette ülő kollégájának a kérdést, hogy van-e betöltetlen pozíció az egyesületen belül, ahova felvehetne. Nincs épp. Azt mondta, sebaj mert ha esetleg addig lesz, amíg én ott lakom akkor felvesz, ha szeretném, mert látja bennem az erőt ahhoz, hogy felálljak onnan ahova taszítottak. Ez a hely egy több funkciót ellátó létesítmény. Délelőtt amolyan „melegedőként” működik, estétől pedig átmeneti szállásként funkcionál. Földszint, első és második emelet.  A bekerüléshez az kell, hogy az úgynevezett várólistán az alany neve következhessen a sorban épp. A várólista ma már csak szimbolikus jelenség, mert gyakorlatilag egy teljes spirálfüzetet megtöltene a névsor, aminek én most az utolsó lapja alján tündökölnék. Éppen ezért a hölgy – soron kívül – vett fel az intézménybe. Ma vagyok ott 3 napja. Minden nap adnak konzervet, szombatonként közös főzés, adnak mosószert, sampont, ágyneműt. Van TV amit mindenki addig néz ameddig csak akar. Szerencsémre egy olyan szobába kerültem ahol a többség kedvel. Ma reggel volt csak egy kisebb incidensem az egyik cigánykölyökkel, mert míg Ő fürdött én elmertem kapcsolni a TV-t. Borzasztóan felháborodott, hogy honnan veszem a bátorságot, hogy elkapcsolom a TV-t, amíg Ő a fürdőszobában van. Nem igazán izgatta, hogy tök mindegy szegénynek, hogy mi megy a TV-n, ekkor, mert 3 helységgel távolabb van, csobogó vízzel körülvéve. Nem érdekli, akkor se kapcsoljam el. Mivel még „új” vagyok, és úgymond én tolakodtam be az Ő személyes szférájukba, így rövidre zártam a vitát s mondtam, hogy többé nem fog ilyen történni. Van még két szobatársam rajta kívül. Egy meglepően jó képű román cigány kölyök aki, non-stop azzal traktál, hogy Neki ám 4 barátnője van egyszerre és most is leszólította egy vadidegen csaj az utcán, hogy nem éli túl, ha meg nem szeretkezi menten. A másik egy fiatal srác, aki meglepő módon elég intelligens. Vele néha szoktunk beszélgetni amit, a fent említett 2 fiú csak összeráncolt szemöldökkel bámul. Mikor bejönnek a szobába s látják, hogy épp a Discovery Channel-t bámulom elmélyülten, igyekeznek kinyilvánítani, hogy azért Ők sem teljesen hülyék ám mert szeretik a „természetes” filmeket. Tegnap elsütöttem, hogy én nézek szintetikus filmeket is nem csak „természeteseket”, de egyik sem értette. Egyetlen komoly hátulütője van ennek a közegnek csak, hogy mindenki bagózik – rajtam kívül. Az első éjjel arra ébredtem, hogy fuldoklok, mert ezek éjszaka mindhárman bagóztak – zárt ablakoknál. Ez amúgy a TV-s szobában a legjellemzőbb. Nagyokat bámulnak, amikor megkérem őket, hogy nyissák ki az ablakot, ha bagóznak. „Ilyen eddig nem vót!” Hát, mostantól meg lesz, aranybogár! Tegnap megbeszéltem a Dávid nevű – még nálam is fiatalabb – szociális munkással, hogy játsszuk el, hogy az intézményvezető hölgy kategorikusan megtiltotta a szobákban történő bagózást. Nagyon nevezett mikor megkerestem az ötletemmel, de jó kezdeményezésnek tartotta és cinkosom lett a kegyes hazugságban. Baromi élethűen játszottuk mindketten a letört, bánattól megtépázott alattvalót, hogy a csúnya vén banya megtiltotta ezeknek a szegény cigány kölyköknek, hogy a szobában ágyba fekve bagózzanak. J Kénytelen voltam cselhez folyamodni, mert az még csak hagyján, hogy aludni nem tudtam a füst miatt, de az összes ruhám átvette azt a bűzt. Tegnap vettem magamnak pár új cuccot. Pulcsikat, pólókat, nadrágot. Maradt még egy kis pénzem az utolsó fizetésemből. Most meg gőzerővel ráhasaltam a munkakeresésre. Épp 5 perce hívtak a régi munkahelyemről, hogy valami „misztikus okból” kifolyólag „kirúgódott” a volt főnököm, viszont engem szívesen látnának újra a cégen belül, ha épp ráérek. Soha jobbkor nem jöhetett volna ez a felkérés! Délután visszahívnak. Gyakran eszembe jut az a másik szálló is, ahonnan azzal a kicsit sem elegáns kifogással távolítottak el. Hiányzik a Péter, akivel annyit beszélgettünk! A higgadtsága sok bajtól megmentett. Hiányzik a Norbi szertelensége, az amilyen módon, amilyen esetlenül követ el hibákat. Hiányzik, ahogy mosolyog, mert erő és tisztaság sugárzik a mosolyából. Hiányzik persze a Zita is, a maga görcsös megfelelni akarásával a hülye rendszerben. Amiben annyira elvakultan hisz, hogy közben a vakon követéséből bekövetkező hibák súlyosabb károkat okoznak, mintha nem is létezne az, amit követhetne. Hiányzik a hangja, mert akármilyen butaságokat is csacsog vele néha, azért még szeretem, mert kellemes orgánum. Hiányzik a Mónika is, a maga cinikus megnyilvánulásaival. Benne érzem leginkább, hogy mennyire nem is hisz már abban, amit képvisel, amit irányít. Hiányzik Ági is. A törékeny nőissége máig nem értem, hogy férhet meg ennyire jól ezzel a mocskos és kíméletlen világgal. Gyémánt a sárban. Sinkó doktorral, néha szoktam írogatni Facebook-on. Elképesztő figura! Sok dologban egyetértünk, sok dolgot ugyanúgy látunk. S most, hogy megvált a bajuszától sokkal, fiatalosabb külsővel ajándékozta meg a világot. Ő az egyik nagy példaképem. Bár, azt a mai napig nem tudom, hogy egy orvos – ki emberi életeket ment – miért pusztítja a sajátját bagóval?! S ez csak egy a hegyekben álló filozofikus kérdéseim közül. Most viszont félbe kell hagynom, mert állásinterjúra indulok…

Kellemes napot Neked!

2010.09.03

Az ember / 4.

Nem nő gyümölcs a hazugság fürtjén, 

S nagy a bűnöm halálomig ülném.

Ez nem üres beszéd, nem okoskodás, 

Ez az új magyar honfoglalás.

Mostanság, nem mennek túl jól a dolgaim. Mentálisan kezdek összeomlani. Ami, a legszebb, hogy ez egy lassú és egyértelműen előrevetített folyamat. Már napokkal előre érzem, hogy az elkövetkezendő napokban depresszió környékez meg majd. Tehetetlen vagyok ellene, szóval nem nagyon van sok választásom: Hagyom, hogy megmérgezzen s majd kigyógyítom magamból előbb - utóbb. Szerdán voltam legutóbb az új szállásomon ezért tegnap ismét benéztem - szó szerint csak benéztem. Eredetileg arra számítottam, hogy majd jól letolnak, hogy mégis merre jártam majd 1 hétig, hogy nem veszem igénybe a szolgáltatásukat. Ilyen azonban nem történt. Abszolút senkit nem érdekel, hogy ki mikor jön - megy. A másik helyen ez szigorúan szabályozva van. Ezért is szeret ott dolgozni Norbertünk, mert nyilván súlyosan emlékezteti a smasszeres múltjára, ahol mindenért külön engedélyt kell kérniük az "ápoltaknak". Na, ez a hely nem ilyen. Mindenki borzasztó szabad és legalább ennyire büdös is. Ismét tiszteletemet tettem tehát, az új helyen. A portás unottan pillantott a beléptető kártyámra. (Már a neve is paradoxon: Beléptető kártya egy szállóra.) Aztán felmentem a szobába: Sehol senki, csak a szokásos rendetlenség. Egyedül az én részlegem volt rendezett - mivel ugye 1 hete a közelében se voltam. Kicsit ledőltem és gondolkozni kezdtem. Jelenleg nincs munkám, de a héten 3 helyre is megyek próbanapra. És ma is kaptam 4 levelet, 4 különböző cégtől akik szintén meginvitáltak egy próbára. Mondjuk a legutóbbi ilyen felvételi beszélgetés elég meredek volt, mert azonnal ki is próbáltak: Ott kezdek Kedden. Az időm nagyobb részét Gábor barátomnál töltöm. Videójáték mániás goth srác. Mindemellett nagyon érző és igen érzékeny lélek is. Komoly háborúk dúlnak a lelkében az igen bunkó családja miatt. Rengeteget beszélgetünk, sok közös vonásunk van és a múltunk is több ponton összekapcsolódik. Mondanom se kell, hogy szívesebben vagyok Vele, mint vadidegenekkel azon a szállón. S bár van TV-nk, de nem igazán jön be rajta semmi nézhető minőségben. Így marad a számítógép, a letöltögetések és a sok - nagyon sok hackelt film és számítógépes játék. Egy ideig ez le tud kötni, de már túl vagyok ezen. Mióta eljöttem arról a szállóról, illetve nem - miután a Norbert hanyagsága és a Zita akaratgyengeségének köszönhetően likvidáltak - azt vettem észre, hogy elég sok ott dolgozóval kellemes kapcsolat alakult ki. Már - már baráti. Számomra ez nagyon fontos, mert azt a tudatot erősíti bennem, hogy talán nem biztos, hogy azok az emberek is egyetértenek a velük végrehajtatott utasításokkal, akik azokat végrehajtják. Érdekes jelenség, hogy köztük többen biztatnak és ezzel nekem a tudtukon kívül is reményt adnak. Reményt és erőt a túléléshez. A jelenlegi helyzetben azt gondolom, hogy ez nagyon fontos tényező. Látom, a jövőmet és nem szerepel benne egy hajléktalanszálló sem. Hiszem, hogy van erőm felállni a mocsokból. Nem vagyok alkoholista, drogfüggő, nem iszok kávét, nem eszek csokit. Van egy diplomám, művelt vagyok és nem szégyellem a kemény fizikai munkát. Hiszem, hogy van esélyem...

Jog az élethez…

Sosem voltam az a tipikus egyszerű lélek,

A pokolból jöttem és farkasok közt élek.

Mert nekem soha sem adtak semmit ingyen,

Na így legyek ember ki az Istenben higyjen.

Lassan fél éve valahogy nagyon megborultam,

S egy eldugott hajléktalanszállóra szorultam.

Nem örültem neki, nem az álmaim otthona,

És nyilván nem poénból szorultam oda.

Nem egy Ritz Hotel, ami motivál rendesen,

Próbáltam meghúzni hát magamat csendesen.

A sittesek között én különccé váltam,

Mert a piálók sorába soha sem álltam.

A gondozók cask néztek s nem értettek,

Előítéletes módon rám bélyeget égettek.

”Nem piál, nem bagózik és nem hazudik,

Problémás mert tapintatból sem kamuzik!”

Küzdöttem az ellen, ami felzabálni készült,

Átkoztam is gyakran azt ki emberré szült.

S mert bár egy ilyen szálló csak a tanyám,

Szeretni sosem volt képes a saját anyám.

Hát, minden nap a fájdalmat magamba zártam,

Míg a többiek kocsmába én állásinterjúkra jártam.

S megtörtént a csoda, amiben magam se hittem,

Saját irodába eszméltem fel és nem a sitten.

De segítség helyett, hogy az utamat törjem,

Ezek a kajámat azonnal elvették tőlem.

Ember így nem értem, bennük, hogy higyjen,

“Tudod kisöreg, manapság semmi sincs ingyen!”

Azonnal elvárták, hogy munkaszerződést hozzak,

Kaját azt nem adtak, de így, hogy dolgozzak?!

Hiába is kértem, hogy ezt azért ne tegyék,

De aki, dolgozik ingyen többet ne egyék!

De ez még nem minden, ez még a kezdet,

A gondozók közül az egyik kikezdett.

És hiába a logika, meg a hülye “segítő”,

Pillanatok alatt simán kigolyozótt Ő.

A jogot is megvonták, hogy megszólalni merjek,

Esélyem sincs arra, hogy jogorvoslatot nyerjek.

Hisz bármit is tudok, eltaposnak a nagyok,

És akármit is mondok, csak egy csöves vagyok.

Hiszem, hogy a kidobásommal egyesek nyertek,

De az senkit sem hat meg, hogy engem átvertek.

A fejes a központba csak egy hazudós dalnok,

S csak nevetnek rajtam a lezüllött barmok.

Azt hiszik, csak mert saját lakásuk van,

S csak mert ilyesmi nincs a birtokomban.

Már kevesebb is vagyok, már nem kár értem,

És még ők hisztiznek hát, komolyan nem értem.

Nekem semmim sincs s az álmaim se nagyok,

S persze a szemükbe csak egy kis csöves vagyok.

Én nem felejtek semmit s ezt is az agyamba vésem,

Pedig jópárotóknál nagyobb a képesítésem.

Ti nem fogjátok vissza a hatalmas buta hadat,

S a halálunk nektek csak statisztikai adat.

S hiába is olvasol, mert semmimet se érted,

Egy csöves vagyok Neked, egy buta kísértet.

S bármit is írok, csak nevetsz rajtam,

Nevettél anno is, bármit is hadartam.

Mert teljesen vak vagy ehhez a nézethez,

Isten nevében: Jog az élethez!

2010.07.28

Az ember / 3.

Minek ide szó, mikor látom: NEM ELÉG

Minek ide dal, csak egy OLCSÓ MENEDÉK

Minek ide szív, viszont FÁJ A VERESÉG

Minek ide kard hol ELÉG A FEDEZÉK

Két napja hatalmasat beszélgettem az ex-átmeneti szálló(m) üzemorvosával. Nagyon tanulságos volt és sok új gondolatot megnyitott bennem. Az első találkozásunk kapcsán azonnal észrevettem, hogy egy nagyon emberi ember lehet. Emberi ember, igen. Az a típus aki, hanyagul elhagy mindenféle konvencionális korlátot az általa betöltött státusza és a státuszának gyakorlásának helyének szellemisége között. Egy ember aki, hajléktalanokat gyógyít. Hiszem, hogy nem csupán fizikális értelemben ad esélyt a regenerálódásra az ilyen ember: A személye, mentalitása, higgadt habitusa mind – mind növeli a nyújtott segítség hatékonysági rátáját. Sokat beszélgettünk. Időben is, tartalomban is. Sok dologban egyetértettünk a hajléktalanság kapcsán és elenyésző számú dologban nem. Ami, a leginkább meglepett, hogy ugyanazon a véleményem voltunk a szálló működési elve és a működtető szakmaisága - vagy annak hiánya – kapcsán. Érdekes volt szembesülni egy orvos szemszögéből azzal, ahogy itt az emberek szisztematikusan piálják a halálba magukat. Péter barátom kezdett gyakran úgy mondatot, hogy: „ ...ha, azt tekintjük alapul, hogy az emberi élet egyfajta értéket képvisel akkor...”. Igen, akkor alapvetően mindenkiért úgymond kár. Még azokért is, akikről pontosan tudjuk, hogy az életbe nincs esély arra, hogy valaha saját önálló élettel illeszkedhessen vissza a társadalom hasznos rétegébe. Gyakran eszembe jut Darwin természetes kiválasztódás elmélete, ahogy a természet „igazságosan” tartja magas minőségi szinten a fajok fennmaradását. Hát, a hajléktalanszállón ez nem érvényes: SAJNOS! Julis cézár mondta egyszer: „ A hadseregem 600 000 katonából áll. Bőven akadnak benne rátermett harcosok. Van, aki győzni jó, van aki meghalni.„ Szerintem ebben benne van minden amit el lehet mondani a túlélésről. A hajléktalanszállók tulajdonképpen csataterek. A túlélés és a vegetáció összecsapásának vérmezeje. Vannak a hajléktalanok, akik küzdenek a hontalansági státuszuk megszabadulásáért és vannak, akik nem küzdenek: Pusztán csak hagyják, hogy őket eltartsa az állam az életük hátralévő életükben. A porszem ott kerül a gépezetbe, ha pár magamfajta bekeveredik ebbe a „tökéletes” rendszerbe. Én ki akarok kerülni innen, de nem engedik azok, akik a hülye szabályokat rám is érvényesíteni próbálják. És ezt Ők észre sem veszik. Olyan szabályok közé akarnak kényszeríteni, amiket alkoholistákra, nemi erőszaktevőkre, erőszakos bűnözőkre alkottak. Akim az életük egyik felét börtönben a másikat pedig hajléktalanszállón élik le. Szóval, jövök én, a béna kis diplomámmal és non-stop a fejemhez vágják, hogy különb vagyok, mint akikkel összezártak, hogy bennem esélyt látnak MÉGSEM képesek egy kis rugalmasságra sem, pedig Ők maguk mondják ki, hogy más vagyok, mint azok akikre a szabályokat kitalálták. De nem, nem kivételezünk, mert az csúnya és abszolút nem demokratikus dolog. Fel sem fogják, hogy egy szinte jelképes rugalmassággal nagyobb segítséget adnának, mint azzal a sok felesleges juttatással, mint a bérlet és az összes többi. Adott hát, egy rendszer, ami a már meglévő hajléktalanokat tartja életben s a véletlen a rendszerbe került „nem hajléktalan hajlamú” embereket igyekszik a lehető leginkább valós hajléktalanná torzítani. Mert, ha nem vagy hajléktalan, ha nem akarsz hajléktalanná válni, akkor egy olyan szabályrendszert súlyos hiba betartatni Veled, amit súlyos végső stádiumos alkoholistákra terveztek. A minta hajléktalan alkoholista, bagózik, mocskos, közönséges, értelmileg visszamaradott – ezért nem ragadtatja magát gondolkozásra hanem, elfogadja amit Neki kitaláltak – így nincs vele gond, nem vitázik, nincs véleménye s nem mer nem egyetérteni. A felsoroltak közül rám minden pontjában az ellenkezője igaz ezért velem folyamatosan „bajaik” vannak a hajléktalanellátásban dolgozóknak. És lesznek is, mert nem török meg! Ha beledöglök, sem döglök bele! Szóval, ezt a témát rendesen átbeszéltük az orvos barátommal és arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy a hajléktalanellátó rendszerek – de legalábbis az ahonnan engem kigolyóztak – pusztán csak tüneti kezelést folytatnak. Nem diagnosztizálnak, nem gyógyítanak, de adnak jeget az épp beütött bokára. Az viszont a kutyát nem érdekli, ha másnap levágják a lábat. Funkció orientált gondolkozás: Legalább csak egy papucsot kell utána pakolgatni, ha széthagyja...

Írtam egy verset néhány napja. Kiírtam magamból a megélt sérelmeimet. Utólag végigolvasva eléggé megborzongtam. Jel ez arra, hogy sikerült kiírnom magamból amit szerettem volna. A versben szereplők nyilván kellemesen megsértődnének, ha elolvasnák amiket róluk íratott velem a dühöm, de csak az igazat írtam. Az igazság pedig köztudottan fáj – azoknak, akiknek nincs igazuk. Még nem érzem teljesnek, szóval lehet, hogy még írok 1 – 2 versszakot hozzá vagy épp elveszek belőle. Szóval, a publikálása még várat magára. „Jog az élethez...” címet adtam neki. Meglepő fordulat volt, hogy az első versem megjárta a szervezet orvosi szobáját is, ahogy hallom. A népszerűtlenségem sosem látott magasságokban szárnyal...

A hajléktalan / 4.

Ma becsekkoltam az „új” átmeneti szállóra. Mint, ahogyan ez szokás, ez is jól ki van téve a város legszélére a lehető leginkább elrejtve a civilizációtól. Mondjuk még így is egy elég frekventált helyen fekszik. Van igazi biztonsági őr is meg minden. A mindent tessék szó szerint érteni! Majd mindjárt mesélek, hogy ezt miért írom. Az első találkozásom a szociális munkásommal, elég érdekesre sikerült. Az adminisztrációs dolgokat egy tök kedves középkorú hölgy végezte. Aztán megkaptam az úgynevezett „segítőmet”. (Itt is van és már nagyon utálom ezt a szót!) Egy kb. 50 év körüli Nő. Alapvetően visszataszító az egész megjelenése. Nőies, igényes meg divatos meg minden csak, ha ránézek akkor az 5. osztályos Nagyné matektanárnőm jut eszembe, aki non-stop mindenkivel haragban volt. Beszélni nem tudott csak rikácsolni és alapból véste a karókat bárkinek, ha az óráján nem csak akkor szólalt meg amikor erre Ő külön engedélyt adott. Nos, ez a hölgy, kísértetiesen hasonlóságokat mutat a régi matektanárnőmmel. Az első találkozáskor épp egy idősebb kollégájával beszélgettem. Megérkezett – mit megérkezett: betipegett a már sok száz méterről halható hangú kis topánkájával – rá pillantott a kolléganőjére, majd flegmán rám. Gondoltam bemutatkozom: Felálltam, üdvözlés következett volna, de a következő pillanatban flegmán végig mért, hátat fordított majd kiment. Meglepődtem. Kb. fél órán át ültem a folyosón, mire lepakolt, átvette a hely atmoszféráját és időt szánt rám. Közben legalább volt szerencsém átolvasni a házirendjüket. Tanulságos kis olvasmány. Arról nem beszélve, hogy míg az előző szállón mindössze egy 3 jó hézagosra gépelt oldalas a házirend ( telis-tele egymásnak ellentmondó pontokkal ) addig ez itt 15 oldalas és halálpontosan meg van benne fogalmazva gyakorlatilag minden bekövetkezhető eshetőség. Rendesen végig olvastam hát, amire behívott magához. A nevét még mindig nem tudtam, ő viszont néha belepillantva az adatlapomra gépelt nagyon erősen. Nem nézett a szemembe és ez borzasztóan zavart. Olyan 10 percig tartott ez, majd kérte az irataimat. Oda adtam. S adtam volna a lakcímkártyámat is, de végig olyan flegma volt és rideg, hogy úgy döntöttem: Kapja be! Nincs lakcímkártya basszus! Nincs, nem tudom hova lett. Na, már csak ez hiányzott, láttam, hogy rendesen felháborodik. Tüdőszűrőpapír? Az sincs. Írtam az előző szállón dolgozó egyik gondozónak annak kapcsán, hogy lehetőség van-e arra, hogy az ottani tüdőszűrőpapíromat lefénymásolják és a másolatért érte megyek, de még nem válaszolt. „Nem tartom ezt igaznak” jött rá a válasz. Hmm...kezdtem dühös lenni. Akkor mik a lehetőségeim? Nem tudja. Most neki menni kell értekezletre, de adok lakatot, mert az fontos, megmutatja a szobámat és majd hétfőn visszatérünk a témára. Ez is történt: 2 perc múlva ágyneművel, lakattal, túlélőcsomaggal a kezemmel mentünk az emeletre ahol a szobák vannak. A lépcsőfordulóban megállította az intézményvezető, hogy van-e nála fényképezőgép, mert az egyik szobában olyat találtak amit dokumentálni kell, mert Ő ilyet még 15 év alatt nem látott. Na, ez szép. Nem, fényképezőgép épp nem volt a retiküljében. Mentünk hát, tovább. Megérkeztünk a szoba ajtaja elé. Az ajtón a szociális munkásom neve és a lakók névsorának üres helye. Benyitunk. Bent 2 középkorú férfi és hatalmas tömény bűz. Az egyik férfin élénk sárga színű mellény rovarirtás felirattal. Kiderült: Épp csótányirtás történik. A szoba közepén hatalmas kupac döglött rovar felhalmozva. Elképesztő látvány. Tényleg, több vödörnyi mennyiség. A hölgyemény, megmutatja a szekrényem, a leendő ágyam majd kámforrá válik. Én maradok a 2 férfivel. Kiderül: Csak az egyik lakik ott. Beszélgetnek közben, hogy ez a szoba volt eddig a legtisztább ( ! ! ! ) a közül a 11 közül ami, az emeleten van! Elborzadok. És itt jön a képbe a már említett „itt van minden” rész. A falak bár fehérek, de gyakorlatilag 2 centiméterenként hatalmas ismeretlen eredetű és különböző színű foltok díszelegnek. Falon agyoncsapott csótányok, elnyomott cigarettacsikkek és hasonló nagyon művészi eljárással létrehozott impozáns pacnik láthatóak. Az asztal rogyásig halmozva különböző ételmaradékokkal, mosatlanokkal. Az ágyam is hasonló kvalitású a kinézetét tekintve ( s még borzasztó kényelmetlen is ) Szóval, sosem hittem volna, hogy még vissza fogom sírni a bolond konyhás öregasszony takarítását, de azt hiszem most ez történik. A régi helyünk steril kutatólabornak számít, ehhez a szemétdombhoz. Borzasztó komolyan! A rovarirtó kicsivel később lelépett és szerencsére magával vitte a csótány tömegsírt is. Az ott lakó oda jött, bemutatkozott. Meglepő mód: Ragyogó Istvánnak hívják. Pont illik a hely szellemiségéhez. Beszélgetni kezdtünk. Mesélte, hogy eddig 13 000-et költött a szobára, mert a csótányok elviselhetetlen mértékben és mennyiségben voltak jelen éjjelente. Egyszerűen nem lehetett aludni tőlük. Most már állítólag olyan éjfélig lehet. Aztán felhívta a figyelmem a másik most nem jelen lévő szobatársra is, aki kíméletlenül lelejmol bárkit, aki 2 méternél jobban megközelíti. Ilyen a régi helyemen is volt a fura rekedtes hangon kommunikáló és érdekes dallamszerűen köhögő emberke személyében aki az első 2 alkalommal még kért a kajámból, attól fogva viszont már nem alacsonyodott erre a szánalmas szintre és kérés és kérdezés nélkül szolgálta ki magát az épp aktuális vacsorámból. Szóval, a jelenséggel már találkoztam. Az új helyen van saját belépőkártyám, van TV-s szoba, annyi műholdas TV csatornával, mint amennyi egy átlagos japán tininek van, lehet használni Internetet (vicces, hogy előtte megkérdezték, hogy akarom-e, hogy tartsanak egy oktatást erről) és ki-be lehet járkálni a nap 24 órájában. Szóval, azért vannak úgynevezett „jó dolgok” is itt, de az biztos, hogy ezek nem fognak itt tartani. Sőt, ha esélyem lesz rá, akkor inkább vissza orientálódom a régi helyre, mert ott legalább ki tudtam pihenni magam, ha nem a Laci nevű állatgondozó volt szolgálatban...

A nő...

Tegnap este megint a Laci nevű állatgondozó volt szolgálatban a szállón, ezért nem mentem be. Ma sajnos már kénytelen leszek mert 2 éjszaka igazolatlan távollét után automatikusan kitiltnak 2 hétre. Ezt pedig most nem engedhetem meg magamnak. A tegnapi napom jó volt. Már amennyire jó lehet ez ilyen életkörülmények között. A délelőttöm azzal telt, hogy ipari mennyiségű önéletrajzot küldtem szét különböző állásajánlatokra. Majd dél körül beszéltem Gábor barátommal – aki ex kollégám és új barátom a legutóbbi munkahelyemről. Ő is zűrös nőügyekkel küzd, én is – gyorsan egymásra találtunk. A nap hátralévő felét Nála töltöttem. Sütöttünk krumplit – bár inkább olajban főzött volt mert egy a célra alkalmas edény sem volt kéznél az albérletében. Ettől függetlenül finom lett a kaja. Szerintem. Rengeteget beszélgettünk. Hol az Ő ex csaja, hol az enyém kapcsán. Sikerült végig néznia ahogy a barátnőm azzal vádol, hogy megcsaltam és elkapott tőlem valami nyavaját. Láttam, hogy megdöbbentette. Ez teljesen normális, megdöbbentene engem is. Alig 2 éve járok a barátnőmmel és az utóbbi időben egyre romlik a kapcsolatunk. A modern kor gyermekeihez híven, mi is az Interneten ismerkedtünk meg. Sokat beszélgettünk míg találkoztunk. Eleinte mindketten úgy tekintettünk a másikra mint, valami egyéjszakás kapcsolat főszereplőjére. Majd az egyéjszakásnak hitt kapcsolatból tartós kapcsolat szelídült és minden akaratom ellenére: Belémszeretett. Az ilyeneket sosem szerettem, mármint azt, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt én előtte elterveztem. Itt pedig semmi sem úgy ment. A találkozásaink egyre gyakrabbak lettek és a vége felé már az ismerkedési folyamatnak néha – néha beszélgettünk is a találkozás – szex – tussolás – búcsún felül is. Nekem akkoriban elég sok barátnőm volt. Egyszerre több is. Ha jól emlékszem a 7.-nél már el kellett gondolkozzak hogy osztom be az időmet, hogy egyiket se hanyagoljam el. Szóval, az életem szép volt és élvezhető. Volt munkám, lakásom, barátnőim. Ez mind szép és jó volt, míg be nem mutatott a családjának. Nagyon érdekes emberek és sokat tanultam tőlük a küzdésről az önzetlenségről és az emberi jóságról. Rögtön az első találkozáskor apuci tök részeg volt, így vele aznap nem mélyült el a kapcsolatunk. Másnap viszont nagyon is. Hatalmasat veszekedtünk. Igazi, olaszos összecsapás volt. Ő próbált lebeszélni, kiábrándítani a kapcsolatból a lányával én pedig küzdöttem azért, hogy lássa be ennek értelmetlenségét: A szerelem megingathatatlan volt. Ekkor kicsit úgy éreztem, hogy sokat nőttem a párom szemébe. Jött valaki a semmiből aki, kiállt mellette, aki simán szembe fordult a család fejével is. Igen, ez valóban elég katartikus élmény volt számomra is. Szóval, akkor Ő méginkább belém bolondult. Én viszont ekkor még mindig nem voltam szerelmes bele. Sőt, az apjával való összecsapásomat egyszerű pszichológiai próbatételként fogtam fel. Azt hiszem, hogy ott abban a helyzetben egy sima rostos gyümölcsléért is képes lettem volna így harcolni. Nem az esetleges győzelmem vagy vereségem hajtott, nem a cél amiért elindítottam ezt a harcot hanem maga a harc alatt ért nagyon érdekes mentális impulzusok. Maga a küzdelem átélése közben kapott adrenalin volt, ami élvezetessé tette ezt az egészet. Az összecsapás vége az lett, hogy az ellenfelem megfutamodott és azóta is utál. Belátta, hogy legyőztem, de sosem fogja ezt megbocsátani nekem. Pontosan tudom. Nem csak azért mert érezteti. Az életünk folytatódott tovább. Írtam akkoriban egy blogot. Borzasztó népszerű volt. Naponta átlagosan 250 – 300 000 olvasóm volt. A reggeli kávé mellé nem Blikk-et hanem, a blogom legújabb bejegyzését olvasta egy kisebb községnyi ember. Jó érzés volt és talán kicsit el is szálltam a „hírnévtől”. Aztán történt valami. Valaki megelégelve a népszerűségemet s mert az Ő naplóját a kutya sem olvasta, szisztematikus támadást indított ellenem. Elég rendesen beleásta magá a múltamba és szép sorban elkezdte a nyilvánosságra hozni az eddigi összes nőügyemet a Tőle telhető legrészletesebben. Persze, ez nem volt elég Neki és a hatásosság kedvéért legyártott egy halom kamu terhelő bizonyítékot is ellenem. Ál chatbeszélgetések kivonatát, ál vallomások tucatját stb-stb. Miért csinálta: Bosszúból. ( Erre majd egy másik bejegyzésemben fogok bővebben kitérni, hogy mi motiválhat ilyesmire ráérő és unatkozó bolondokat. ) A célpont én voltam bár, de a támadás első fázisa arra lett alapozva, hogy szépen leválasztják rólam azokat az embereket akik bármilyen szinten is segíthetnének bármiben.  párom tehát, enek a lejárató hadjáratnak az elsőszámú szereplője volt. Megkeresték és „többen” több féle kamu történettel igyekeztek elhitettni vele, hogy igazából én egy rohadék vagyok és non-stop megcsalom. Rohadék valóban voltam, de meg sosem csaltam. Őt soha. (És nem azért mert annyira szerettem hisz akkor még nem szerettem. Az okát nem nagyon tudom megmagyarázni, miért nem. Pedig alkalom meg felajánlkozás bőven volt közben is, de valami megmagyarázahatatlan ok miat mégsem tettem meg.) A terv bevált: Relatív hamar dühtől átitatottan olvasott fel pár sort egy általam sosem látott beszélgetésből ahol állítólag én azt ecseteltem mit fogok csinálni azzal, akivel megcsalni készültem őt. Kicsit felháborodtam, de akkor még nem vettem az egészet komolyan, hisz a népszerűséggel egyenes arányban jár az ellenkezője is. Volt már tehát, ilyen lejárató hadjáratokban előtte is részem. Az ügy azonban itt nem zárult le hanem folyamatosan ostromolták a kitalált hazugságokkal. Nekem pedig 4 – 5 órán át kellett magyarázgatnom, logikailag érvelnem azért, hogy képes legyen egy picit is hinni nekem. Egyik este valaki felhívta – épp mellette voltam – és megfenyegették, hogy ha nem hagy el, akkor a szüleinek elküldik azt a sok szörnyűséget amit (kitaláltak) megtudtak rólam. Például, hogy szatír vagyok, nőket erőszakolok, nőket verek, gyerekeim vannak több városban is, meleg is vagyok stb-stb. Egy csomó önmagának is ellentmondó hazugság volt tehát, amit ha az ember leül és józanul átgondol csak nevet rajta. Hogy lehetne gyerekem, ha meleg vagyok és ilyenek például. A párom viszont nem tudott már józan maradni, mert akkora volt a a nyomás rajta. Zokogni kezzdett. Hangosan és szinte rohamszerűen. Megijedtem. Még soha senki nem sírt miattam. Dühös voltam és szégyeltem magam – mint, eddig soha senki előtt. Vigasztalni próbáltam, de nem ment. Éreztem, itt ment túl az a barom a határon ezért eldöntöttem, hogy elpusztítom. Aztán másnap a párom szemeibe nézve beláttam, hogy ennek nincs értelme. A naplómba írtam egy elég hosszú bejegyzést amiben minden ellenem felhozott „vádra” reagáltam. Majd 4 nap múlva megbeszéltük a párommal, hogy törlöm a naplómat, ezzel is leszűkítem a támadhatósági felületemet. Kicsit fájt ez nekem. Már 4 éve írtam bele, minden nap, több, mint 800 bejegyzésem volt, de udtam, hogy meg kell hozzam ezt a döntést. A naplóm letörlése után kaptam 170 levelet kb. aminek a 90%-a arról szólt, hogy ezt azért nem kellett volna. Lehet. Mégsem védett meg senki. A napló oldal tulajdonosa sem amikor arra kértem, hogy csináljon valamit mert ez a barom a személyes adataimmal kereskedik. Az eset azóta elfekvőben van, ahogy a kapcsolatom is a párommal. Gyakorlatilag 10 találkozásból 9 alkalommal biztosan összeveszünk. Nem kis nehezítő körülmény szintén, hogy Ő egy gyönyörű fiatal egyetemista lány, tele életkedvvel, tervekkel én meg jelenleg csak egy nincstelen csöves egy hajléktalanszállón. Itt a nyár, az összes barátnője valami déli nyaralóparadicsomban lubickol a pasijával, Ő meg otthon gubbaszt és várja, hogy én felépítsem az életem a mínuszból. Lassan az egész idegrendszere rámegy. Lassan mindketten tönkremegyünk ebben a kapcsolatban. Ráadásul ahogy a problémáim gyűltek azt vettem észre, hogy egyre többet gondolok rá. Beleszerettem. Mint, még senkibe soha. Csak már elkéstem vele, hisz nem boldog mellettem. Csak nyűg vagyok de még nincs annyi ereje, hogy lerázzon magáról. Nagy nehezen megtaláltam életem értelmét, megtaláltam azt akire mindig is vágytam és ezzel akkor szembesülök, amikor épp elfele veszítem. Meg akarok halni…

Az ember / 2.

Az elmúlt néhány napom nem sikerült valami jól. Az egyik igen ismert csomagküldő szolgálathoz nyertem felvételt. Nagyon örültem. Nemcsak mert végre munkához jutok és a megkeresett pénzből esélyt kapok kikerülni ebből a borzasztó helyzetből hanem, azért is mert már az elején látszott, hogy ez olyan munka lesz, amit komolyan kell vennem. Rögtön az első napon bejelentettek – igaz csak próbaidőre – de számomra ez is elég nagy szó. Több mint 10 éves munkaviszonyom van – feketén. Magyarul egyetlen melóhelyemen sem voltak hajlandóak bejelenteni eddig a munkáltatóim. Én meg nem hisztiztem, örültem, hogy alkalmaznak. Most viszont bejelentettek már az első naptól. Mondjuk fura volt, mert hatalmas hisztit csaptak, azért mert az általános iskolai bizonyítványom számát elfelejtettem bediktálni. A diplomám száma persze meg volt, de az abszolút nem érdekelt senkit: Az általánosé kell. Vicces, hogy egyáltalán létezett ilyen szám, mert egy srácnak, aki az előttem lévő évfolyamba járt annak a bizonyítványán egyszerűen nem volt szám. Legalábbis nem találtuk. Na, szóval: Bekerültem erre az álommelónak hitt munkára. Az első nap még tapogatózás volt, de már akkor megmondta a trénerünk, hogy minden nap tesztírással fog kezdődni mostantól és a hét utolsó napján záró teszt véglegesíti, vagy épp érvényteleníti az első naptól megkötött szerződésünket. A megtanulandó anyag borzasztóan tömény volt. Csak áruismeretből 15 oldalakat jegyzeteltem és ez volt a legrövidebb anyagrész. Szépen haladtunk, írtam a 100%-os teszteket, minden reggel, miközben a kollégákkal eléggé összekovácsolódtunk. Amolyan osztály bohóca címet kaptam, mert igyekeztem mindig a lehető legjobb hangulatot teremteni. Persze úgy, hogy a tanulás rovására ne menjen. Szép lassan mindenki számára világossá vált, hogy a mi csapatunk nem csupán a tréner csapata: Az én csapatom is. Ha kimentünk szünetre mindenki körém csoportosult, oda ültek ahova én, ha elsütöttem egy poént, mindenki vette és megfelelően reagálta le ha pedig komoly dolgokról beszéltünk képesek voltak lepisszegni egymást, ha valaki bele mert vágni a szavamba. Rendkívül hamar lettem tehát, nagyon népszerű. Az anyag elsajátításával sem voltak nehézségeim szerencsére, szép eredményeket értem el a teszteken. Aztán jött az utolsó nap a „beavatási” hetünkben. A trénerünk egész héten azzal idegesített minket, hogy nagyon kemény lesz és fejek fognak hullani. Persze egy nappal a záró teszt írása előtt hirtelen elkezdte az ellenkezőjét prédikálni, hogy milyen laza is lesz valójában. Erőt próbált belénk gyömöszölni ilyen módon szegénykém. De mikor elérkezett az utolsó nap, az udvaron már senki sem a poénjaimon röhögött, hanem a saját jegyzeteibe temetkezve magolt. Én is. A teszt két részből állt: Egy írásbeli és egy gyakorlati próbatételből. Az írásbeli röhejesen könnyű volt. Alig 4 perc alatt oldottam meg az összes feladatot. A gyakorlati tesztben egy tévesztésem volt: Rosszul mondtam egy termék árát, amit azonnal ki is javítottam. Ennek ellenére mégsem sikerült. Annak tekintetében pedig, hogy volt, akinek mínusz 2 pontja lett az írásbeli teszten és mégis „átengedték” úgy vélem nem kell, ecseteljem az eljárás igazságtalanságát. Amikor a teszt eredményét – pontosabban a bírák ítéletét – közölte a trénerünk a többiek azt hitték, hogy csak viccel. Majd mikor tudatosult a társaságban, hogy nem vicc volt a megdöbbenés tapintható formát öltött. Kirúgtak. Gyorsan, hidegen, indoklás nélkül. Persze, nem csak engem, de ez valahogy nem vigasztal. Tegnap voltam bent aláírni a papírokat és ott szerepelt a közepén az „AZONNALI HATÁLLYALI FELMONDÁS” szalagcím. Elég ijesztő és megdöbbentő volt. Még sosem rúgtak ki, sehonnan. Így meg aztán pláne. Az indoklás mező sem maradt üresen. Oda a „létszámleépítés” firkálmány került. Eléggé megviselt…

 A hajléktalan / 2.

Legutóbb megígértem, hogy írok egy kicsit a szállón élőkről. Most fog ez megtörténni. Épp jókor, hátha legalább egy kicsit engem is felvidít majd. Rám férne igencsak…

A hajléktalanszállókon nagyon érdekes élőlények vannak. És itt nem csak a több IFA pótkocsinyi csótányról, bolháról, légyről és szúnyogról beszélek. Minden hajléktalanszállóra bekerült ember élete egy külön történet, amikben általában szokott lenni egy közös dolog, egy a 90%-ukat összekapcsoló pont: Az alkohol. A szállón ahol én is szenvedek épp a lakók 98%-a alkoholista. Véleményem szerint az alkoholizmusnak is léteznek fokozatai, ahogy minden függőségnek. Nos, itt körülöttem már a végső stádiumos alkoholisták vannak. Azok, akik amint van egy kis pénzük, azt azonnal elisszák. Azon elenyésző százalék pedig aki, még nem alkoholista igazából megtesz mindent, hogy az lehessen. Itt mindenkinek van valami lelki vagy mentális defektje. Nekem is. S bár én nem ittam alkoholt soha és nem is fogok, ez mégsem minden esetben előny egy ilyen helyen. Sőt, van olyan gondozó, akinél ez kifejezetten hátrány. Tekintettel arra, hogy az én fejemhez nem vághat bármit, mert felfogom, megértem kikérem magamnak és esetleg visszadobom! A barom öntudatos hajléktalan. Az alkoholisták keresztje, hogy nem ismerik be, hogy alkoholisták, az enyém pedig az, hogy bizonyos törvényszerűségekbe nem tudok belenyugodni. Például, hogy itt van ez a szálló, amiben egy előre meghatározott magatartási rendszer szerint kell viselkedni – ami röhejes elég, ha csak az este 10-kori TV lekapcsolást veszem tiszta, mint, az oviban tényleg. Szóval, én tudom pontosan, hogy ez a rendszer azért jött létre, hogy azoknak, akik az életük egyik felét a sitten töltötték, biztosítani próbálja, hogy a másikat legalább ne az utcán kelljen. Bár, ahogy már említettem, itt is ki lehet tiltódni úgymond. Ezért is kell ovis módon a házirendbe foglalni, hogy rendszeresen fürödjél, hogy ne zaklasd a többi hozzád hasonló szerencsétlent, hogy ne gyere be részegen, hogy csak a kijelölt helyen könnyíts magadon, hogy mosd ki a ruháidat rendszeresen és, hogy ne a WC-ben bagózz stb.  Ráadásul az intézmény még jó fej is, mert minden ezekhez szükséges eszközt biztosít: 2 hetente tiszta ágyneműt kapunk, napi egyszeri meleg étel, rendszeres orvosi felügyelet, mosópor, tisztálkodási szerek stb – stb. De hát, akkor nézzük sorban a legnagyobb karaktereket:..

Pacsek Antal: Ő az egyik legnormálisabb figura a szobában. Olyan 50 év körüli mérnök végzettségű emberke. Rengeteget dohányzik. Ha épp nem bagó van a kezében, akkor az a készlete, amivel bagót eszkábálgathat. Egyszer volt szerencsém végig olvasni az önéletrajzát, amikor megkért, hogy készítsem el az angol átiratát. Nagyon okos fickó (lehetett) mert annyi iskolája van, hogy elszámolni se nagyon tudnak itt a legtöbben. Az itteni viszonyokhoz képest elég „gazdag” ezért rengetegen lenyúlják a jól bevált „van egy cigid?” maszlaggal. Ő meg önzetlen vagy naiv nem tudom, de mindenkinek csak ad és ad. Aztán a végén általában Ő dühöng, mert neki nem maradt semmi…

Seres József: Egy mindössze 20 éves roma fiú, aki hatalmas szemekkel képes rácsodálkozni az Őt körülvevő világ alaptörvényszerűségeire. Nem mellesleg Hepatitis – B fertőzött. Egyetlen életcél lebeg csupán a szeme előtt, hogy a Metin2 nevű Internetes online játékban a lehető legmagasabb szintet érhesse el. A napjai nagyjából abból állnak, hogy reggel 10-től este 18-ig egy könyvtárban ül és játszik a már említett játékkal. Folyamatosan, megállás nélkül. Aztán amikor a könyvtár bezár, elindul a szállóba, eszik, alszik és másnap kezdődik minden elölről. És ez így megy amióta ide került. Súlyos Internetfüggő. Kikerülni? Nem ér rá ilyesmivel foglalkozni…

Székely Ferenc: A legegyedibb karakter véleményem szerint. Én csak „ A hiú skinhead ”-nek hívom. Amikor csak teheti félmeztelenül mászkál, hogy mindenki megcsodálhassa a – szerinte – tökéletesre gyúrt és szét tetovált felsőtestét. Egy idióta valójában. Szabadidejében a tükörben tetszeleg saját magának, testépítési tanácsokkal látja el azokat az öregembereket akik, már előle elmenekülni sem képesek, és sokat, nagyon sokat szellentget. A lehető leghangosabban és leggyakrabban. Nyilván Ő ezzel fejezi ki a férfiasságát. Mostanában azt hiszi magáról, hogy Ő köztünk az alfa hím, mert valami Internetes chatszobában megismert valami vele egy agyi színvonalon veszteglő tyúkot – kit még csak képen sem látott soha - és Ő azt mondta Neki, hogy „cukifiú”. Kíváncsi vagyok, hogy az ifjú ara vajon tud-e az újdonsült lovagja sajátos szokásáról. Kifejezetten perverz egy barom egyébként. Rendszeresen kinyomtat magának aberrált szexuális aktusokat ábrázoló fotókat. Aberrált alatt értsd a különböző ürülékekkel és állatokkal végzett szexuális játékok tárházát. Szerinte ez izgató. Biztos ebben a chatszobában is valami írni – olvasni is megtanított kecskelányt sikerült becserkésznie. Egyébként nem tudom, hogy csak a pofája nagy-e vagy tényleg agresszív, de elég sokat ordítozik. Mindezt általában hajnali 3 és 4 közt akkor, ha valaki meg meri mozdítani véletlenül az ágyát. És általában nem veszi észre, hogy az emberek már rég nem az ágya nyikorgása miatt vannak ébren, hanem az ordítozása miatt. Emiatt a legtöbben nem nagyon mernek semmiféle interakcióba kerülni vele. Én viszont már néhányszor kinyilvánítottam a híres haverjai szeme láttára, hogy pontosan hol is helyezkedik Ő el a hierarchikus táplálékláncban. S a végére egy kis vicces szösszenet, ha az eddigiek nem lettek volna eléggé megdöbbentőek vagy szórakoztatóak: Valamelyik este az egyik srác telefonján „Legyen ön is milliomos!”-t játszottunk. ( Nem röhög!) Még az elején jártunk szóval, még a garantált 50 000Ft. nyeremény sem volt meg, mikor jött a következő kérdés: Hol található a Himalája? A többiek kérdőn néztek rám s én már vettem is a levegőt a válaszhoz, mikor Ő felpattant és bediktálta az általa helyesnek vélt választ: Kubában! Mondom, az nem biztos, hogy jó lesz ám! Ne pofázzak, nehogy már mindent jobban tudjak, mint a többiek! Csendben maradtam hát, Ő meg utasította a telefon tulajdonosát, hogy jelölje csak be, amit mondott. Mire a telefon tulajdonosa: „-De hát, nincs is olyan választási lehetőség, hogy Kuba! Olyan van, hogy Németország, Ázsia, stb – stb…” Mire a mi Ferink ránk zúzta a frankót: „-Jah tényleg: Mert Bécsben van!” Hát, az ember mindig tanul valamit… J Mondjuk Őt nem kedvetlenítette el a 0 forintos nyeremény…

Raffael Ferenc: A már előbb bemutatott emberke egyik legjobb barátja. Egy sittes roma kölyök, akinek a teste tele van egy csomó befejezetlen sittes tetkóval. Természetesen Ő sem akarja rontani a statisztikákat tehát, ha teheti, igyekszik alkoholizmusba menekülni.  Műveltnek durva túlzással sem nevezhető viszont, nyíltan vállalja biszexualitását és eléggé agresszív. A minap arról beszélgettünk a többiekkel, hogy a homoszexualitás választható nemi identitás-e vagy minden nemiség részét képezi. A többség azt gondolja, hogy az úgynevezett melegek a saját döntésük által kezdenek a saját nemük felé orientálódni. Mikor kifejtettem ennek az elméletnek a helytelenségét a Raffael Feri oda jött és megkérdezte, hogy akkor Ő minek számít, mert rendszeresen volt szexuális kapcsolata a börtönévei alatt az intézmény „köcsögeivel”.  „-Na, most akkor én mi vagyok?” Egy perverz barom – szerintem. Sokan félnek Tőle, mert valójában is egy brutális állat. Aki teheti, kerüli, ennek következményeként kis királynak képzeli magát. Legutóbb volt vele egy kis incidensem. Megérkeztem hulla fáradtan és semmi mást nem akartam, csak egy kis csendet. Az Ő béna rádiója viszont természetesen bömbölt teljes hangerővel a teljesen üres szobában, míg Ő a slepjével épp valami meccset nézett a konyhában. Oda léptem hozzá és megkértem, hogy vegye halkabbra vagy kapcsolja le, ha nincs ott, mert pihenni szeretnék, és így nem tudok. (Ezt nem sokan merték volna.) Fel is pattant úgy, hogy közben messzire rúgta ki maga alól a széket, majd a lehető legközelebb tolta a pofáját az arcomhoz és megkérdezte üvöltve: „- Kóstolgatsz köcsög?!” Mire én halál nyugodtan, megismételtem, amire az előbb kértem. Egy csapásra omlott össze a többiek előtt a tekintélye. Betrappolt a szobába, majd tette, amire utasítottam. Szívem szerint megkértem volna arra is, hogy vagy mosson fogat vagy használjon Tik-Takkot vagy valamit, mert elképesztően büdös volt a szája. Azóta nem szól hozzám és ez jó.

Tudnék még írni egy csomó emberről, de sajnos, csak Nekik négyüknek tudom a nevét. Nem bánom én ezt. Senki barátja nem akarok lenni és senkihez nem akarok érzelmileg kötődni. A felsorolt 4 emberből az első kettővel elég jó kapcsolatot ápolok. Barátok nem hiszem, hogy vagyunk, inkább csak sorstársak. Az utolsó kettőt ki nem állhatom, és ha tehetem. Nevezhetném ellenségnek őket, de ahhoz ugye nem méltóak.  Még csak egy légtérben sem tartózkodom velük. És nem csak a bűz miatt…

-         ENNYIT MÁRA –

Legközelebb még nem tudom, miről fogok írni…

2010.Július 06. 12:33

Az ember…

30 éves vagyok. 190 centiméter  magasság, 80 kilogramm súly, barna szem és barna haj birtokosa. Gazdag ember vagyok. Van diplomám, párom, gondolataim, barátaim, sebeim, bűneim, tartozásaim, ellenségeim, díjaim, verseim, álmaim és vannak céljaim is. Voltam vidám, szomorú, szerelmes, csalódott, dühös, semleges, flegma, bunkó, megalázkodott és megalázott, megvert, megbocsátó, megalkuvó, megcsalt, meghatott, megfélemlített. Voltam hazug, csaló, tolvaj, hacker, lázadó, potyautas,  BKV ellenőr áldozata, öngyilkossággal kísérletező hülye gyerek, dalszövegíró, költő, írnok.

Jelenleg pedig szomorú vagyok, szerelmes, magányos és hajléktalan.

Sokáig gondolkoztam mielőtt megnyitottam ezt a blogot, hogy vajon van-e értelme?! Aztán arra a döntésre jutottam, hogy ezt a blogot magamnak fogom írni és nem esek abba az igen népszerű és divatos hibába, hogy olvasottsági indexeket böngészve igyekszek az olvasottsági toplista dobogójának közelébe vonszolni magam. Nem érdekel ki olvas, ha olvas. Egyetlen dolog érdekel: Ki tudjam magamból írni a gondolataimat, mert amilyen közeg most körbevesz, az nem teszi lehetővé, hogy a szintemnek megfelelő minőségben beszélhessem ki magamból.  S, hogy mi ez a közeg: Hajléktalanszállónak hívják…

A hajléktalan…

Elég ijesztő és bizarr a helyzet amibe most belekerültem. Leírhatnám most az ide kerülésem útját pontról – pontra, de unalmas lenne. Legyen hát, annyi elég, hogy a saját hibás döntéseimnek köszönhetően sodródtam ki a perfiféria szélére. Annyira oda, hogy már csak a látótávolságon belül sem vagyok. 30 éves vagyok és amióta az eszemet tudom, soha nem ittam egyetlen korty alkoholt sem. Betegesen félek a szenvedélybetegségektől. (Ez elég hülye mondat lett…) A szüleim súlyos rabjai voltak a káros szenvedélyek szinte mindegyikének és a hatásuk alatt a módosult tudatállapotukban pokollá tetté az életemet. És ez a mai napig így lenne, ha 16 éves koromban el nem szöktem volna. Szóval, mielőtt bárkiben elindulna a jól megszokott előítélet kampány, gyorsan leszögezem, hogy nem vagyok alkoholista, nem ittam el a házamat, nem vagyok drogos és még csak nem is dohányzom. Soha, nem is próbáltam egyiket sem. Még csak nem is kávézom. Sőt, még csokit sem eszek! Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy abba fogok belehalni, hogy semmi bajom nincs…

Február óta élek ezen a hajléktalanszállón. Pont a leghidegebbek voltak, amikor összeomlott felettem minden. Sok választásom nem volt, félretéve a hiúságomat igénybe kellett vennem ezt a szolgáltatást. Amikor ide bekerültem már nem volt állásom és még csak esélyt sem láttam rá, hogy lehessen akkoriban annyira magam alatt voltam. Szóval, bejöttem erre a szállóra, ahol egyszer (13 éve) már eltöltöttem 3 hónapot. Akkor ennyi időmbe került vissza illeszkedni a társadalom úgymond hasznos rétegébe a lábam alól kirántott szőnyeg után. Azért épp ezt a szállót választottam mert már volt némi „tapasztalatom” az itteni létről viszont 13 év sok idő még a hajléktalanellátásban is. Komoly változások léptek életbe. Azok az emberek akik 13 éve érdemben segítettek már nem dolgoznak itt. Vannak viszont helyettük újak akik hol jobbak, mint Ők voltak, hol pedig sokkal rosszabbak. A hajléktalanszállón történő elhelyezésnek szigorú szabályai vannak. Nem mehetsz be bármelyik utadba eső szállóra csak mert Téged kidobtak az utcára. Hihetetlen, de a hivatali bürokrácia itt is rendesen otthonra lelt. Szóval, itt az első és legfontosabb, hogy regisztráltatnod kell magad. Senki nem áll Veled szóba, míg létre nem hozattál magadról egy profilt, míg ki nem töltöttél egy adatlapot amiben az összes létező adatodról nem nyilatkozol. Ha ezen túl vagy, még el kell menned valamelyik SZTK-ba, hogy igazolást adjanak arról: Nem vagy fertőzőbeteg. Mert például aktív TBC-sek nem kerülhetnek ilyen hajléktalanszállóra Az Ő sorsuk kb., hog szépen halálra fagynak valamelyik buszmegálló padján. Szóval, alig 2 napnyi lótás-futás után elhelyezést kaptam erre a szállóra. Rögtön az első nap elém tették a szálló házirendjét, hogy olvassam el majd írjam alá, hogy megértettem és betartom. Sokan nem is sejtik, hogy egyáltalán házirend van egy ilyen intézményben. Pedig van. Itt, ahol én lakom például egy 5 oldalas. Olyanok vannak benne például, hogy részegen nem mehetsz be, hogy tisztán kell tartanod az ágyadat, rendszeresen tisztálkodnod kell, meg ilyesmi. (Elnézve az itt lakókat én még bevennék 1-2 pontot ezekhez. Például, hogy kizárólag csukott szájjal lehet enni és, hogy ne az ebédlőbe kezdjünk fingás versenybe!) Minden olyan tehát, amit kifejezetten azokra az emberekre kondícionáltak akik már annyira elitták az eszüket, hogy az ilyen alapvető emberi dolgokra sem képesek maguktól csak úgy, ha a véghez nem vitele különböző szankciókat helyez kilátásba. Mert bizony azok vannak dögivel. Meg merem kockáztattni a kijelentését annak, hogy több fajta szankció létezik, mint amennyi szabály van az 5 oldalas házirendbe! A legkedveltebb ezek közül a kitiltás. Kitilthatnak 2 hétre, 1 hónapra, 2 hónapra, fél évre, 1 évre, vagy akár örökre is. (A többi félét most nincs kedvem felsorolni.) Lassan fél éve élek itt és azt kell mondjam tapasztalatból tudom, hogy ezekre szükség van. Még nem voltam itt 1 hete amikor magam is bekaptam egy alig 1 hónapos kitiltást. Pont a legnagyobb hidegben. Az egyik általam azóta is – finoman fogalmazva – nem kedvelt László hívójelre hallgató „(állat)gondozó” kitiltott 1 hónapra. Az okát azóta sem tudom. Ültem a konyhába, bámultam fásultan a bömbölő TV-t ami kb. 2 méterre volt előttem miközben két oldalról karattyolt a fülembe két fél részeg alkoholista. És akkor meghallottam a László hangját. Azt nem hallottam a zaj miatt, hogy mit mond csak, hogy valakihez beszél. Megfordultam. Pont rám nézett. –Hozzám beszél? kérdeztem –Hát, mégis ki a faszomnak pofázok szerinted?! üvöltötte torkaszakadtából. Síri csend lett. Egyedül a TV mert tovább hangoskodni. Elképesztő! – hagyta el a számat halkan a ledöbbenés. Erre még hangosabban rám üvöltött, hogy azonnal kövessem az irodájába. Engedelmeskedtem. Ott közölte, hogy ki vagyok tiltva 2 hétre. Miért? kérdeztem. „Mert csak bazd meg azér! Istenfaszáér! Szedjed össze a cuccaidat és takarodjál kifelé!” Tettem amire kért. Már a kapuban várt. Még négyszer (!!!) megkérdeztem, hogy mi miatt kapom most-e szankciót. Nem válaszolt. Majd megkérdeztem, hogy nincs jogom tudni? Erre azt válaszolta, hogy kérdezzem meg Hétfőn a segítőmet. Aznap épp Péntek volt. Péntek este 9 körül. Majd kinyitotta a vaskaput és a vállamnál megmarkolva egyszerűen kilökött rajta. Vacak érzés volt. Sosem dobtak még ki sehonnan ilyen módon. Két napig az utcán próbáltam életben maradni több-kevesebb sikerrel. Majd hétfőn az első dolgom az volt, hogy úgynevezett „fellebbezést” írjak a rám kirótt szankció kapcsán. Gyakorlatilag tényleg csupán annyi történt amit leírtam és még mindig nem tudtam meg mi miatt is tiltott ki mint kiderült nem is 2 hétre: 1 hónapra. A három oldalasra sikerült fellebbezésem egy csapásra híressé vagy inkább hírhedtté tett a szálló dolgozói körében. (Nem nagyon számít hétköznapi jelenségnek, hogy egy hajléktalan szembe mer szegülni az Őt „segítő” rendszerrel. Én megtettem ezt.) Olyan 2 – 3 hét telhetett el – mert épp lejárt a kitiltásom – amikor is megérkezett a szállóvezető hivatalos válaszlevele. Nagyjából lefordítva a „fogd be és örüljél, hogy ennyivel megúsztad” tartalmú volt. Persze, tételesen felsoroltak nekem a híres házirendből kiemelt szabályokat amiket én állítólag megszegtem. Nevetséges volt az egész mert amiket felhoztak az nem csak az üggyel nem volt köszönővszonyban, de a személyemmel is összeegyeztethetetlen volt.

Érdekes hely ez. Az itt lakó emberek 98%-a alkoholista. És ahhoz képest, hogy a házirend 4. bekezdése egyértelműen kimondja, hogy ittasan nem lehet bejönni, én amióta itt vagyok (Február óta) legalább  olyan emberről tudok, akit még sosem láttam józanul idebent! Erre azt reagálná a másik oldal, hogy igen, de  házirend 5. pontja meg kimondja, hogy az ittasságmértéket a gondozók határozzák meg! Hát, ilyen a mi házirendünk: Röhejes! És az ilyen ellentmondások váltakozva követik egymást 5 teljes oldalon keresztül.

Írok pár sort az itteni legnagyobb karakterekről is, mert megéri, hogy egy kis rivaldafény rájuk is vetüljön!

Kezdem egyből a László hívójelű gondozóféleséggel. Egy igen termetes példánya az antiszociális barmok fajának. Könnyű dolgom lenne, ha simán csak le akarnám húzni, mert tett már annyit ellenem, hogy ez igazán nem lenne megerőltető munka. Amikor ránézek akkor egy ijedt parasztgyerek jut eszembe róla. A viselkedése alapján arra tudok következtettni, hogy 8 általánossal látja el a rábízott feladatokat. Kifejezetten a fél életüket a sitten leélő agresszív cigány kölykök kedvelik őt és viszont Ő is kedveli őket. A szálló lakók nagyobb százaléka retteg Tőle mert úgy osztogatja a kitiltásokat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az én ügyem kirobbanása óta pedig a félelem szinte tapintható köztük. Nem vagyok haragtartó tipus ezért annó én bementem hozzá a híres irodájába – ami szerinte az Övé – és elnézést kértem az okozott kellemetlenségekért – meg, hogy kitiltott. Ezzel kvázi magamra vállaltam amit el sem követtem pusztán csak azért, hogy hátha a kapcsolatunk ettől a gesztustól normalizálódik. S mi volt a válasza: „Na jóvan, most mennyé ki, mer eszek!” Gratulálok!

A következő a sorban: Zita.

Zitáról azt kell tudni, hogy Ő a segítőm. Ez egyfajta személyes mentori poszt. Minden itteni hajléktalannak van egy segítője, aki figyelemmel kíséri az adott ügyfél életének menetét. Ki dolgozik épp, mit, hol, mennyiért, milyen rendszerességgel issza el a fizetését. Zitát szeretem mert okos nő és még jó csaj is. Simán ráhajtanék, ha nem lennék fülig szerelmes a barátnőmbe és nem az Ő férje lenne a legjobb barátom. A kapcsolatunk elég változékony. Néha azt érzem, hogy totál akaratgyenge máskor meg képes annyira meghatni, hogy a sírás kerülget. Sokan szeretik mert empatikus és éleslátású. Szakmailag talán Ő az egyik legmagasabban kvalifikált szakember.

A már említett férj: Péter.

Péter és Zita egy házaspár. Mindketten ugyanott dolgoznak és mindkettejük munkáját magas minőség jellemzi. Péterrel elég lassan indult a kapcsolatunk. Heteken keresztül éltünk „egymás mellett” úgy, hogy engem nem érdekelt, hogy Ő milyen jó ember is valójában, Őt pedig nem érdekelte, hogy mennyire nem is vagyok rossz ember tulajdonképpen. Majd megtört a jég. Ésszerű gondolkozású, a szakmát nagyon komolyan vevő a munkájára borzasztóan igényes ember. Nála figyeltem meg elsőnek azt a jelenséget, hogy már pusztán a jelenlétével megnyugtat. Éjszakákba nyúló beszélgetéseink vannak. Néha komolyan csak Neki köszönhetem, hogy nem fordultam magam ellen egy-egy sikertelenebb periódusom után.

Az ifjú titán: Norbert.

Norbert a legfiatalabb a csapatban mégis meglepő magabiztonsággal kezeli a legelképesztőbb helyzeteket is a szállón. Temperamentumos, jó humorú személyiség. Emellett persze ambíciózus és éhezi a sikert. Fura ilyet mondani, de a fiatalkori önmagamra hasonlít. Őt még csak most sikerült kinyítnom, ezért nagyon izgalmas a kapcsolatunk. Azt érzem, hogy örök álmodozó és talán még egy picit hisz a csodában. Abban, hogy az ember alapvetően nem születik rossznak. A kapcsolatunk kezdetben igen borongós volt és gyakoriak voltak a nézeteltérések, de ezek mostanában egyre ritkábbak.

A díva: Rózsa.

Rózsa egy fiatal hölgyemény. Kicsit zavarban voltam, mert azt nm akartam írni, hogy Nő, fiatal Nő, mert az nekem túl rideg és azt se akartam írni, hogy fiatal csaj mert az meg nem lenne igaz. Róla szakmailag nem nagyon tudok mi írni mert annyira még nem ismerjük egymást. De az viszont biztos, hogy a szálló férfi lakóinak a többségében Ő amolyan szexszimbólumként tündököl. Szegény nem tehet róla de árad belőle a szexualitás amire a kiéhezett primitív alkoholisták azonnal felfigyelnek.  Egyébként valóban egy igen dekoratív megjelenést tudhat a magáénak. Ennek viszont meg van a hátránya, hogy a kutya sm veszi komolyan az utasításait. Így mindig amikor valamit el akar érni akkor hoz magával egy férfi kollégát aki, erélyesebben rászól a célszemélyekre. Van egy tündéri kisfia, aki valami álomszép…

Brigitta és Melinda.

Két olyan „gondozóról” van szó, akiket igazából nem is ismerek. Melinda olyan, mint egy arisztokrata feleség a XVIII. századi Angliából. Mindig borzasztó nőies, kecsesen jár, kimérten beszél. Brigitta viszont inkább Alice a csodaországból, mert egy kis törékeny lány, akit el nem tudnék képzelni szét tettovált sittesek között szlalomozni. Pedig simán megteszi! Talpraesett, nőies, iszonyatosan jó humora van, és rendszeresen lenyúlja a verseimet.

A hírhedt: Marika néni.

Ő nálunk a úgynevezett konyhásnéni. Nos, ennek a kifejezésnek semmilyen ponton nem felel meg. Ha csak abban nem, hogy konyha: Ott van ugyanis a legtöbbet. Onnan szólogat be mindenkinek, onnan lopja el a maradék kaját előlünk stb-stb. Amolyan kiskirály a szemétdombon. Legalábbis mindenki így kezeli. Valamiért úgy érzem, hogy minden gondozó fél Tőle. Akárkit kérdeztem eddig arról, hogy miért bánik így az emberekkel ez a banya mindenki tiszteletre intett mondván: Ő adja a kaját. Oké, de nem a sajátját! Az Ő dolga csupán annyi, hogy a pénzért megvett kaját kiadja, amiért megkapja a fizetését. Nem azért tehát, hogy mindenkinek beszólogasson. Senki nem mert visszaszólni neki. Aztán én megszakítottam ezt a láncot és közöltem vele: sak hajléktalan vagyok: Nem hülye! És én nem leszek örökké az, de Ő az élete végéig egy megkeseredett rosszindulatú vén nyanya lesz! Azóta nem annyira szeret…

-         ENNYIT MÁRA –

Holnap a szállón lakó legnagyobb karakterekből fogok mazsolázni!

2010.Július 02. 15:44