Az ember / 2.
Az elmúlt néhány napom nem sikerült valami jól. Az egyik igen ismert csomagküldő szolgálathoz nyertem felvételt. Nagyon örültem. Nemcsak mert végre munkához jutok és a megkeresett pénzből esélyt kapok kikerülni ebből a borzasztó helyzetből hanem, azért is mert már az elején látszott, hogy ez olyan munka lesz, amit komolyan kell vennem. Rögtön az első napon bejelentettek – igaz csak próbaidőre – de számomra ez is elég nagy szó. Több mint 10 éves munkaviszonyom van – feketén. Magyarul egyetlen melóhelyemen sem voltak hajlandóak bejelenteni eddig a munkáltatóim. Én meg nem hisztiztem, örültem, hogy alkalmaznak. Most viszont bejelentettek már az első naptól. Mondjuk fura volt, mert hatalmas hisztit csaptak, azért mert az általános iskolai bizonyítványom számát elfelejtettem bediktálni. A diplomám száma persze meg volt, de az abszolút nem érdekelt senkit: Az általánosé kell. Vicces, hogy egyáltalán létezett ilyen szám, mert egy srácnak, aki az előttem lévő évfolyamba járt annak a bizonyítványán egyszerűen nem volt szám. Legalábbis nem találtuk. Na, szóval: Bekerültem erre az álommelónak hitt munkára. Az első nap még tapogatózás volt, de már akkor megmondta a trénerünk, hogy minden nap tesztírással fog kezdődni mostantól és a hét utolsó napján záró teszt véglegesíti, vagy épp érvényteleníti az első naptól megkötött szerződésünket. A megtanulandó anyag borzasztóan tömény volt. Csak áruismeretből 15 oldalakat jegyzeteltem és ez volt a legrövidebb anyagrész. Szépen haladtunk, írtam a 100%-os teszteket, minden reggel, miközben a kollégákkal eléggé összekovácsolódtunk. Amolyan osztály bohóca címet kaptam, mert igyekeztem mindig a lehető legjobb hangulatot teremteni. Persze úgy, hogy a tanulás rovására ne menjen. Szép lassan mindenki számára világossá vált, hogy a mi csapatunk nem csupán a tréner csapata: Az én csapatom is. Ha kimentünk szünetre mindenki körém csoportosult, oda ültek ahova én, ha elsütöttem egy poént, mindenki vette és megfelelően reagálta le ha pedig komoly dolgokról beszéltünk képesek voltak lepisszegni egymást, ha valaki bele mert vágni a szavamba. Rendkívül hamar lettem tehát, nagyon népszerű. Az anyag elsajátításával sem voltak nehézségeim szerencsére, szép eredményeket értem el a teszteken. Aztán jött az utolsó nap a „beavatási” hetünkben. A trénerünk egész héten azzal idegesített minket, hogy nagyon kemény lesz és fejek fognak hullani. Persze egy nappal a záró teszt írása előtt hirtelen elkezdte az ellenkezőjét prédikálni, hogy milyen laza is lesz valójában. Erőt próbált belénk gyömöszölni ilyen módon szegénykém. De mikor elérkezett az utolsó nap, az udvaron már senki sem a poénjaimon röhögött, hanem a saját jegyzeteibe temetkezve magolt. Én is. A teszt két részből állt: Egy írásbeli és egy gyakorlati próbatételből. Az írásbeli röhejesen könnyű volt. Alig 4 perc alatt oldottam meg az összes feladatot. A gyakorlati tesztben egy tévesztésem volt: Rosszul mondtam egy termék árát, amit azonnal ki is javítottam. Ennek ellenére mégsem sikerült. Annak tekintetében pedig, hogy volt, akinek mínusz 2 pontja lett az írásbeli teszten és mégis „átengedték” úgy vélem nem kell, ecseteljem az eljárás igazságtalanságát. Amikor a teszt eredményét – pontosabban a bírák ítéletét – közölte a trénerünk a többiek azt hitték, hogy csak viccel. Majd mikor tudatosult a társaságban, hogy nem vicc volt a megdöbbenés tapintható formát öltött. Kirúgtak. Gyorsan, hidegen, indoklás nélkül. Persze, nem csak engem, de ez valahogy nem vigasztal. Tegnap voltam bent aláírni a papírokat és ott szerepelt a közepén az „AZONNALI HATÁLLYALI FELMONDÁS” szalagcím. Elég ijesztő és megdöbbentő volt. Még sosem rúgtak ki, sehonnan. Így meg aztán pláne. Az indoklás mező sem maradt üresen. Oda a „létszámleépítés” firkálmány került. Eléggé megviselt…
A hajléktalan / 2.
Legutóbb megígértem, hogy írok egy kicsit a szállón élőkről. Most fog ez megtörténni. Épp jókor, hátha legalább egy kicsit engem is felvidít majd. Rám férne igencsak…
A hajléktalanszállókon nagyon érdekes élőlények vannak. És itt nem csak a több IFA pótkocsinyi csótányról, bolháról, légyről és szúnyogról beszélek. Minden hajléktalanszállóra bekerült ember élete egy külön történet, amikben általában szokott lenni egy közös dolog, egy a 90%-ukat összekapcsoló pont: Az alkohol. A szállón ahol én is szenvedek épp a lakók 98%-a alkoholista. Véleményem szerint az alkoholizmusnak is léteznek fokozatai, ahogy minden függőségnek. Nos, itt körülöttem már a végső stádiumos alkoholisták vannak. Azok, akik amint van egy kis pénzük, azt azonnal elisszák. Azon elenyésző százalék pedig aki, még nem alkoholista igazából megtesz mindent, hogy az lehessen. Itt mindenkinek van valami lelki vagy mentális defektje. Nekem is. S bár én nem ittam alkoholt soha és nem is fogok, ez mégsem minden esetben előny egy ilyen helyen. Sőt, van olyan gondozó, akinél ez kifejezetten hátrány. Tekintettel arra, hogy az én fejemhez nem vághat bármit, mert felfogom, megértem kikérem magamnak és esetleg visszadobom! A barom öntudatos hajléktalan. Az alkoholisták keresztje, hogy nem ismerik be, hogy alkoholisták, az enyém pedig az, hogy bizonyos törvényszerűségekbe nem tudok belenyugodni. Például, hogy itt van ez a szálló, amiben egy előre meghatározott magatartási rendszer szerint kell viselkedni – ami röhejes elég, ha csak az este 10-kori TV lekapcsolást veszem tiszta, mint, az oviban tényleg. Szóval, én tudom pontosan, hogy ez a rendszer azért jött létre, hogy azoknak, akik az életük egyik felét a sitten töltötték, biztosítani próbálja, hogy a másikat legalább ne az utcán kelljen. Bár, ahogy már említettem, itt is ki lehet tiltódni úgymond. Ezért is kell ovis módon a házirendbe foglalni, hogy rendszeresen fürödjél, hogy ne zaklasd a többi hozzád hasonló szerencsétlent, hogy ne gyere be részegen, hogy csak a kijelölt helyen könnyíts magadon, hogy mosd ki a ruháidat rendszeresen és, hogy ne a WC-ben bagózz stb. Ráadásul az intézmény még jó fej is, mert minden ezekhez szükséges eszközt biztosít: 2 hetente tiszta ágyneműt kapunk, napi egyszeri meleg étel, rendszeres orvosi felügyelet, mosópor, tisztálkodási szerek stb – stb. De hát, akkor nézzük sorban a legnagyobb karaktereket:..
Pacsek Antal: Ő az egyik legnormálisabb figura a szobában. Olyan 50 év körüli mérnök végzettségű emberke. Rengeteget dohányzik. Ha épp nem bagó van a kezében, akkor az a készlete, amivel bagót eszkábálgathat. Egyszer volt szerencsém végig olvasni az önéletrajzát, amikor megkért, hogy készítsem el az angol átiratát. Nagyon okos fickó (lehetett) mert annyi iskolája van, hogy elszámolni se nagyon tudnak itt a legtöbben. Az itteni viszonyokhoz képest elég „gazdag” ezért rengetegen lenyúlják a jól bevált „van egy cigid?” maszlaggal. Ő meg önzetlen vagy naiv nem tudom, de mindenkinek csak ad és ad. Aztán a végén általában Ő dühöng, mert neki nem maradt semmi…
Seres József: Egy mindössze 20 éves roma fiú, aki hatalmas szemekkel képes rácsodálkozni az Őt körülvevő világ alaptörvényszerűségeire. Nem mellesleg Hepatitis – B fertőzött. Egyetlen életcél lebeg csupán a szeme előtt, hogy a Metin2 nevű Internetes online játékban a lehető legmagasabb szintet érhesse el. A napjai nagyjából abból állnak, hogy reggel 10-től este 18-ig egy könyvtárban ül és játszik a már említett játékkal. Folyamatosan, megállás nélkül. Aztán amikor a könyvtár bezár, elindul a szállóba, eszik, alszik és másnap kezdődik minden elölről. És ez így megy amióta ide került. Súlyos Internetfüggő. Kikerülni? Nem ér rá ilyesmivel foglalkozni…
Székely Ferenc: A legegyedibb karakter véleményem szerint. Én csak „ A hiú skinhead ”-nek hívom. Amikor csak teheti félmeztelenül mászkál, hogy mindenki megcsodálhassa a – szerinte – tökéletesre gyúrt és szét tetovált felsőtestét. Egy idióta valójában. Szabadidejében a tükörben tetszeleg saját magának, testépítési tanácsokkal látja el azokat az öregembereket akik, már előle elmenekülni sem képesek, és sokat, nagyon sokat szellentget. A lehető leghangosabban és leggyakrabban. Nyilván Ő ezzel fejezi ki a férfiasságát. Mostanában azt hiszi magáról, hogy Ő köztünk az alfa hím, mert valami Internetes chatszobában megismert valami vele egy agyi színvonalon veszteglő tyúkot – kit még csak képen sem látott soha - és Ő azt mondta Neki, hogy „cukifiú”. Kíváncsi vagyok, hogy az ifjú ara vajon tud-e az újdonsült lovagja sajátos szokásáról. Kifejezetten perverz egy barom egyébként. Rendszeresen kinyomtat magának aberrált szexuális aktusokat ábrázoló fotókat. Aberrált alatt értsd a különböző ürülékekkel és állatokkal végzett szexuális játékok tárházát. Szerinte ez izgató. Biztos ebben a chatszobában is valami írni – olvasni is megtanított kecskelányt sikerült becserkésznie. Egyébként nem tudom, hogy csak a pofája nagy-e vagy tényleg agresszív, de elég sokat ordítozik. Mindezt általában hajnali 3 és 4 közt akkor, ha valaki meg meri mozdítani véletlenül az ágyát. És általában nem veszi észre, hogy az emberek már rég nem az ágya nyikorgása miatt vannak ébren, hanem az ordítozása miatt. Emiatt a legtöbben nem nagyon mernek semmiféle interakcióba kerülni vele. Én viszont már néhányszor kinyilvánítottam a híres haverjai szeme láttára, hogy pontosan hol is helyezkedik Ő el a hierarchikus táplálékláncban. S a végére egy kis vicces szösszenet, ha az eddigiek nem lettek volna eléggé megdöbbentőek vagy szórakoztatóak: Valamelyik este az egyik srác telefonján „Legyen ön is milliomos!”-t játszottunk. ( Nem röhög!) Még az elején jártunk szóval, még a garantált 50 000Ft. nyeremény sem volt meg, mikor jött a következő kérdés: Hol található a Himalája? A többiek kérdőn néztek rám s én már vettem is a levegőt a válaszhoz, mikor Ő felpattant és bediktálta az általa helyesnek vélt választ: Kubában! Mondom, az nem biztos, hogy jó lesz ám! Ne pofázzak, nehogy már mindent jobban tudjak, mint a többiek! Csendben maradtam hát, Ő meg utasította a telefon tulajdonosát, hogy jelölje csak be, amit mondott. Mire a telefon tulajdonosa: „-De hát, nincs is olyan választási lehetőség, hogy Kuba! Olyan van, hogy Németország, Ázsia, stb – stb…” Mire a mi Ferink ránk zúzta a frankót: „-Jah tényleg: Mert Bécsben van!” Hát, az ember mindig tanul valamit… J Mondjuk Őt nem kedvetlenítette el a 0 forintos nyeremény…
Raffael Ferenc: A már előbb bemutatott emberke egyik legjobb barátja. Egy sittes roma kölyök, akinek a teste tele van egy csomó befejezetlen sittes tetkóval. Természetesen Ő sem akarja rontani a statisztikákat tehát, ha teheti, igyekszik alkoholizmusba menekülni. Műveltnek durva túlzással sem nevezhető viszont, nyíltan vállalja biszexualitását és eléggé agresszív. A minap arról beszélgettünk a többiekkel, hogy a homoszexualitás választható nemi identitás-e vagy minden nemiség részét képezi. A többség azt gondolja, hogy az úgynevezett melegek a saját döntésük által kezdenek a saját nemük felé orientálódni. Mikor kifejtettem ennek az elméletnek a helytelenségét a Raffael Feri oda jött és megkérdezte, hogy akkor Ő minek számít, mert rendszeresen volt szexuális kapcsolata a börtönévei alatt az intézmény „köcsögeivel”. „-Na, most akkor én mi vagyok?” Egy perverz barom – szerintem. Sokan félnek Tőle, mert valójában is egy brutális állat. Aki teheti, kerüli, ennek következményeként kis királynak képzeli magát. Legutóbb volt vele egy kis incidensem. Megérkeztem hulla fáradtan és semmi mást nem akartam, csak egy kis csendet. Az Ő béna rádiója viszont természetesen bömbölt teljes hangerővel a teljesen üres szobában, míg Ő a slepjével épp valami meccset nézett a konyhában. Oda léptem hozzá és megkértem, hogy vegye halkabbra vagy kapcsolja le, ha nincs ott, mert pihenni szeretnék, és így nem tudok. (Ezt nem sokan merték volna.) Fel is pattant úgy, hogy közben messzire rúgta ki maga alól a széket, majd a lehető legközelebb tolta a pofáját az arcomhoz és megkérdezte üvöltve: „- Kóstolgatsz köcsög?!” Mire én halál nyugodtan, megismételtem, amire az előbb kértem. Egy csapásra omlott össze a többiek előtt a tekintélye. Betrappolt a szobába, majd tette, amire utasítottam. Szívem szerint megkértem volna arra is, hogy vagy mosson fogat vagy használjon Tik-Takkot vagy valamit, mert elképesztően büdös volt a szája. Azóta nem szól hozzám és ez jó.
Tudnék még írni egy csomó emberről, de sajnos, csak Nekik négyüknek tudom a nevét. Nem bánom én ezt. Senki barátja nem akarok lenni és senkihez nem akarok érzelmileg kötődni. A felsorolt 4 emberből az első kettővel elég jó kapcsolatot ápolok. Barátok nem hiszem, hogy vagyunk, inkább csak sorstársak. Az utolsó kettőt ki nem állhatom, és ha tehetem. Nevezhetném ellenségnek őket, de ahhoz ugye nem méltóak. Még csak egy légtérben sem tartózkodom velük. És nem csak a bűz miatt…
- ENNYIT MÁRA –
Legközelebb még nem tudom, miről fogok írni…
2010.Július 06. 12:33
